Vaporwave-álom

Vaporwave-álom

2019.12.07. Novella 0

Bevezetés

Egy nap, kettő. Ismétlem magam. Ismétlem az írást. Ismétlem a gondolatot, és ahogy a betűk kerekednek, úgy kerekedik fent a Hold, akár egy ragyogó diszkógömb vagy egy darab sajt. A csillagokkal tűzdelt égboltra nézek, és érzem, ahogy vonz magához, mint rég elvesztett szerelmesét, egy régi barátját. Hirtelen megemelkedek a talajtól, a lábam ellebeg a földtől. A csillagos éjszaka magaslataiba emelkedve ijedten nézek vissza az anyaföldre, ami kitaszított magából. Szemeim visszatükrözik a csillagok végtelenségét, miközben nagyot sóhajtok a hideg levegőbe. Látom a bolygókat messze. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedek. Lassan elhagyom az ózonpajzs burkát, ujjaimból és lábaimból kiszáll az erő. Elhalványodik minden. Eltűnök az Univerzum dongó sokaságában.

Az óriáskeréken

A vidámparki bódék fényei megvilágítják a sétáló emberek testét. Az árusok és céllövöldék által alkotott folyosókon a látogatók megszemlélhetik az egész vidámparki övezetet. A vidámpark tele van családokkal, szülőkkel, akik fegyelmezik nyughatatlanul futkározó gyermekeiket. A hullámvasúton nem ül egy lélek sem. A jegyszedő unalmas pofát vágva könyököl a korláton, zöld uniformist visel. Kicsivel odébb, a céllövöldénél egy férfi olyan pontosan lövi le a poharakat, hogy megnyeri a legnagyobb plüssmedvét a szalmaszőke hajú, kék szemű lányának. A lány ragyogó szemekkel néz fel apjára, és az óriási, piros, fehér csíkos nyalókáját szorongatja kezei között.
A vidámpark színei a sötét égbolton eltűnnek. A magányos óriáskeréken egy fiú és egy lány ülnek egymás szemébe mélyedve. Úgy figyelik egymást, mint akik kétségbeesetten keresnek valamit. Valamit, amit már régen elvesztettek.

– Nem fázol? – kérdezi a fiú, és betakarja a kabátjával a lányt.

A lány kedvesére nézve elmosolyodik a kabát melege alatt. Piros és narancs fény világítja meg őket a magasban. A lábukat lógatva, bágyadt tekintettel figyelik a sétáló embereket. A vidámpark mesterséges idillje ránehezül az arcukra. A ringlispílnél pislákol a lámpa.

– Feri, nézd.

– Hmm… Biztos rossz a csatlakozó a generátornál – válaszol Feri, mintha tudná, hogy miről beszél.

Egymásra néznek, és kitör belőlük a nevetés. Szemügyre veszik egymás arcát, kezét, testét, mint akik még mindig nem hiszik el, hogy megtalálták. A kincset. A szín alatt.

– Egy óriáskeréken ülünk, Magdi, a Holdon – szólal meg Feri.

– Ne beszélj butaságokat! – válaszol megértően a lány.

– De hát hogy lehet ez?

– Nem számít, kedvesem – válaszol Magdi.

Előveszi a tükrét, és újra rúzsozza a száját. Feri a válaszra grimasszal reagál, és lehúzza pulóverének ujját.

– Hát persze, mert te egy álomvilágban élsz – mondja Feri, miközben átkarolja Magdit.

– Kicsit tényleg szürreális, az igaz, de mi talán nem vagyunk azok? Nem voltunk azok mindig is?

– Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges. Ez az egész olyan kusza.

– Ne foglalkozz most ilyenekkel – mondja Magdi.

– A lényeg, hogy végre megtaláltalak. Itt vagy. Itt, velem.

Megfogják egymás kezét. A fiú odahúzza a lány kezét, és csókot nyom rá.

Az AURORA 7-es űrhajó Holdra szállása

Kipattan a szemem. Felnézek. A földön fekszem.

– Mi ez a hely? Hol vagyok?

Mindenhonnan kábelek lógnak ki a falból. Felülök, meglátom a világító műszerfalat és a fehér berendezést. A fejemen egy nagy üvegbúra kerekedik, a testemet fehér ruha borítja. Nem túl kényelmes. Megpillantom a kör alakú ablakot, rajta keresztül a sötét égboltot és a csillagokat.

– Hiszen ez… egy űrhajó – csodálkozom el –, ez nem lehet. Az előbb még…

Nekirugaszkodom, hogy felálljak, de be vagyok szíjazva, és a ruha sem engedi. Kicsatolom a fémpántokat, először a derekamon, majd a lábamon. Felpattanok, és oda rohanok az ablakhoz. Rácsodálkozok a fekete messzeségre, majd megpillantom a szürke, kráteres talajt.

– Ezt nem hiszem el! A Holdon vagyok.

Jobbra fordulva a kabin ajtajához lépek, és meglátok egy feliratot: CAPCOM 7.

– Ez valószínűleg az űrállomás neve, ahonnan kilőttek.

Megkezdem a kilépést.

– A rakéta stabilizálva, oxigéntartály rendben.

Kihúzom a lengőkart, és beállítom a biztonsági záras kabin légnyomását. Belépek a kabinba, majd egy gomb megnyomására mögöttem becsukódik a kabinajtó. Megnyomom a nyitógombot, mire reteszek kattannak és felnyílik előttem a rakéta ajtaja. A kráteres síkság messze elterül előttem, mint az istentelen puszta. Megpróbálok kilebegni. Ugrok, és szépen lassan a talajra érkezem. A talajról felveszek egy követ, és próbálom összemorzsolni, de nem bírom.

– Uram Isten! Itt vagyok a Holdon. El sem hiszem.

Ahogy felnézek, látom, hogy egy óriási hullámvasút világítja be a messzeséget lila fényével. Egyenesen szemben velem pedig a vidámparki jegyszedő iroda áll, kerítéssel mellette. A bódék tündöklő fényében gyerekek rohangálnak, és látni néhány bohócot is.

– Hát ez még az ikerparadoxonnál is durvább – mondom, és tátva marad a szám.

A vidámpark belseje felé egy ringlispílt és egy hatalmas sátort pillantok meg, amin különböző fények szűrődnek. Jobb oldalt egy lassan mozgó óriáskerék áll. Ahogy jobban szemügyre veszem, úgy tűnik, senki sem ül rajta. Elindulok előre, és közben újra megszemlélem a vidámparkot teljes egészében, de mégis érzem, a tekintetemet egyre a piros, sárga fényekben ragyogó óriáskerék vonzza. A fényei egy pillanatra összefolynak. Pislognom kell. Miközben egyre közelebb érek, furcsa szédülés fog el. Egyre homályosodik a kép. Elborít az izzó fényáradat. Könnyezni kezd a szemem, próbálom a kezemmel letörölni, de beleütközök az üvegbúrába, majd abban a pillanatban belelépek egy gödörbe, és felbukom. Az oldalamra esek. Megvetetten, mozdulatlanul fekszem a talajon. Nem tudok felállni. Erőtlenül nyújtom előre a kezeimet a vidámpark bejárata felé. Felpillantok az óriáskerékre, és elfog egy belső melegség.

– Megérkeztem.

Kalifornia Kaszinó

Csak bámulok magam elé. Barna dzsekim a szék háttámláján pihen, míg én az asztalra könyökölve forgatok egy 50-es zsetont. A zöld terepre szegeződik a tekintetem. Rajtam kívül már csak három játékos van ennél az asztalnál. Egy órája játszunk, épp most vagyok nullán.

– Vajon hány óra lehet? – suhan végig az agyamon.

– Tartja?

– Hogy? Mi? – eszmélek fel.

– Tartja a 200-at, Uram? – kérdi az osztó.

Körbenézek. Tele van az egész kaszinó. A mennyezetről antik csillárok lógnak. Egyfajta üresség-érzés lesz rajtam úrrá. A forgószék kényelmetlen, le akarok szállni. Az asztalnál ülő kínai és a két öltönyös New York-i fapofával bámulnak rám. Egy szelíd pillantást vetek az üres poharamra, majd bedobom a lapjaimat.

– Kiszállok – mondom felállva.

Felkapom a dzsekimet, és elindulok a biliárdasztalok felé, amerre a kijárat van. A vörös szőnyegen haladva jobbra fordulok a játékgépeknél. A rulett felé haladva elcsöndesül a gépek csipogása. Rengeteg az ember ma este. Az arannyal borított rulettasztalt legalább harmincan állják körbe. Nagy nehezen átverekedem magam.
Van itt mindenféle típus: gazdag milliárdos, maffiavezér, törvényszéki bíró, és velük koktélruhás hölgyek, ízlés szerint.

Egy öregember harácsoló nevetéssel felvihog. Úgy látszik, nyert a ruletten. Nem túlzottan hat meg az egész. Félre kell tolnom pár embert, hogy elférjek közöttük, amint átmegyek a tömegen. Ahogy felnézek, hirtelen egy barna szempárral találkozik a tekintetem. A lány szemei egyenesen belém hatolnak. Eszembe vésem minden porcikájának minden részét. A hullámos, rövid, barna hajtól kezdve a koktél ruhán át, a rúzs színárnyalatát és a cipősarkának a magasságát, az összes ékszert, amit visel, mindent az eszembe vések, majd újra belemerülök mély, barna szemeibe, amelyek valamilyen furcsa, ismerős érzést keltenek bennem, és az a felismerés lesz úrrá rajtam, hogy benne is. Egy pillanat az egész. Hirtelen egy magas férfi elhalad előttem, és mögötte a lánynak nyoma veszik. A lány csillogó szemeivel eltűnik az emberek között.
A bár mellett felbontanak egy pezsgőt, nagyot robban a kupak. Egy pillanatra oda kell néznem. Valaki épp ekkor fotót készít, nagyot villan a vaku. Hunyorítva vissza nézek, de a lány sehol. Lélekszakadva megindulok a tömegben. A játékasztalok mellett haladva figyelem, hogy merre mehetett. A nagy tömegben sehol sem találom. A kaszinó színes fényei világítanak minden irányból. Teljesen egyedül vagyok, ahogy körülvesznek.

– Csak képzeltem? – kérdezem suttogva.

Bizonytalanul ráncolom a szemöldököm. Sehol egy ismerős arc. Kétségbeesetten keresem, hogy hol lehet. Körbe-körbe megyek a folyosók közt, a játékgépek, a pókerasztalok, a szökőkút, elfutnak mellettem. Kalapál a szívem, különös erőtlenség szállt a testembe. Megfordulok, és elindulok vissza, a kijárat felé. Közben egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy nem csak képzeltem az egészet. Egy pillanatra elhomályosodik a vörös szőnyeg előttem, pislognom kell. A biztonsági őrök a kijárat két oldalán rám sem hederítenek. A pénztárgépnél beváltom a zsetonokat, majd nyomott arccal elindulok az épület kijárata felé. Kisétálok az utcára.

A kaszinó előtti egyenes úton végig autók parkolnak, 15 méterenként magas törzsű pálmafák állnak. Néhányan az épület oldalában beszélgetnek. A kocsim a túloldalt parkol.

A járdaszegélyen állva felnézek az égre: telihold van. Megvilágítja az arcomat. Elindulok a kocsi felé. Az útra kilépve haladok pár lépést, mikor hirtelen hangos dudaszó hallatszik balról. Odanézek, éles fények vakítanak el: egy sportkocsi első lámpái. Iszonyatos sebességgel csapódik belém. Egy pillanatra, mintha megállna az idő. Öt métert repülve elterülök a földön. Egy végtagomat sem tudom megmozdítani. Még egyszer felnézek a Holdra, és lassan elsötétül minden.

Tetszett? Itt támogathatja Andrejkovics Marcell alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük