Hangyák

Hangyák

2019.09.29. Novella 0

Hangyák másznak ki a falból. Azon a parányi résen, ami a szalagparketta és a fal között van. Pedig szegélyléceket is vettem. Pontosan kellett volna illeszkedniük, egy porszem sem férhetett volna ki mellettük. Mondjuk porszemek nem is járkáltak ki alóluk. Csak hangyák. Vörösek. Mérgesek. Amilyenek a fenyvesekben is vannak, mélyen benn a rengetegben, elzárva mindentől, az emberektől. Hatalmas, kastélyszerű bolyban laknak a királynővel. Senki sem meri bolygatni őket, közel menni is csak páran mernek. Olyankor előjönnek az őrzők. Szerintem közülük tévedhetett el pár, s kerülhetett a szobám padlószerkezetébe. Mondjuk ezek kisebbek, de azok a fajták, amelyek csípnek, égő fájdalmat okoznak, viszkető sebet hagynak maguk után, amit aztán addig vakarsz, ameddig véres nem lesz (mert persze, hogy meg akarod fogni, mért ne akarnád, ha te nem akarsz rosszat neki, ő sem akarhat neked). Mondjuk így is viszket, de legalább már nem vakarod, s nem lesz egyre égetőbb a viszketés. Ecettel kentem be a rés körül. Pár órára elcsendesedtek. De egy bátrabb kidugta a fejét, előmászott. A többiek követték. Megpróbáltam a fahéjat is, meg a fokhagymát. Nem zavarta őket.

Szegények. Elővettem a mérget, leszórtam a padlóra, a rés mellé, a résbe, a falra. Mindenhova jutott belőle. Csak fehér por, akár a liszt, kenyeret lehetne sütni belőle. Szendvicset csinálni, és elmenni piknikezni. Nem mennénk messze, csak a ház mögé a kertbe. Nem az lenne a lényeg, hogy hol, hanem hogy ketten. Veled. Kék ég, zöld fű, daloló madarak, szellő mozgatná a fák lombjait, s fodrozná a patakot. Élénk színe lenne még a fakó hajamnak is, ragyogna a mosolyod, és nevetgélnénk, mint a gyermekek. Nem érdekelnének a hangyák sem, hadd jöjjenek, nem számít, te majd megvédenél. Mindentől. Te lennél a mesémben a hős dalia, aki legyőzi a sárkányt, illetve esetünkben a hangyák seregét, megmenti a királylányt, s jutalmául megkapja szerelmét, kezét s bugyiját. Olyan lenne, mint egy elcseszett Disney-rajzfilm. Olyan lenne, mint régen, mintha egyikünk sem követett volna el egyetlen hibát sem. Mintha nem haragudnánk egymásra. Mintha tudnánk, hogy nem haragszunk a másikra.

Én tényleg nem haragszom. Legalábbis nem azért, amiért gondolod. Azért haragszom, mert nem azt tetted, amit akartam, hogy tegyél, hanem pontosan azt, amit elképzeltem, hogy tenni fogsz. Bár lehet, csak csalódtam benned, s magamra haragszom a naivitásom miatt. Nem felejtettem el, emlékszem, ahogyan az ágyam mellett térdeltél, ahogy beszéltél hozzám, azt mondtad, nem akarsz haragban lenni velem, az övcsatod koppanására is emlékszem, mikor az ágy széléhez ért, mielőtt mellém feküdtél volna. Emlékszem, hogy pia ízű volt a szád, alkohol szagod volt. Ittál. De meg sem lepődtem, józanon nem igazán tennél ilyet. Amúgy, nem igazán szólnál hozzám. Nem értettem, és valójában most sem értem, miért pont hozzám jöttél, de elkönyveltem egyszerű véletlennek vagy kanosságnak. Értem én, s emlékszem is. Mindenre. Minden szavadra, minden érintésedre, minden csókodra, s nem csak az aznapiakra.

Azt mondják, a feledés jó, enyhít. Szerintem nem az, csak homályt teremt, esélyt a túlgondolásra. Nem úgy volt, ahogy, másképp kellett lennie. Vagy talán mégis úgy volt? Vajon te tudod az igazat? Hogy miért jöttél aznap hajnalban? Hogy miért akartál? Akartál-e? Hogy reggel kimentél, becsuktad az ajtót, s azóta sem jöttél el.

Főhős lovagból te lettél a mesém főgonosza, aki álarcban lopja el a királylány szívét. Tönkretetted a befejezést. Nem leszünk kasszasiker.

Pedig még csak le sem szórtam a mérget.

Tetszett? Itt támogathatja Tamás-Balha Bernadett alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük