A tabletta

A tabletta

2019.10.24. Novella 0

Csönd telepedett a gyártósorra. A mozdulatlan gépek idegenül hatottak a nagy hangárban, ahol máskor az ember a saját gondolatát sem hallotta. Habár most a munkásoknak lehetőségük lett volna szólni a mellettünk állókhoz, valahogy mégis illetlennek hatott az üzem némaságában. Mindenki magába zárkózott inkább.

Mihályi elvtárs körbepillantott maga körül. Sorstársai arcára ugyanazt a kérdést látta kiülni, ami őt is foglalkoztatta már tegnap óta: mi lehet a mai rendkívüli eligazítás oka.

Nem kellett sokáig várniuk, hogy megkapják a választ, ugyanis Zsemlye elvtárs, az üzemfelügyelő, kilépett az emeleten található irodájából, nyomában a gyár igazgatójával. A munkások egy emberként emelték tekintetüket a közeledő férfiak felé, izgatottságuk halvány remegésként táncolt a hangár állott levegőjében.

Kakas elvtárs erősen rámarkolt a fehérre mázolt korlátra, és óvatos léptekkel ereszkedett lefelé. Galambszürke öltönye körbeölelte hordószerű testét, vörös nyakkendője alól egy kis kávéfolt kandikált ki, megtörve a hófehér ing makulátlanságát. A tökéletesen simára borotvált arcon jelentőségteljes mosoly feszült, ami még jobban kiemelte a férfiből áradó büszkeséget. Kakas elvtárs megállt a lépcső legalsó fokán, és kihúzta magát.

– Elvtársak! – Az igazgató hangja akkorát dörrent a néma helyiségben, hogy többen is összerezzentek. – Az a megtiszteltetés érte a Pusztavégi Cipőfűzőgyártó Üzemet, hogy első fecskékként vehetünk részt az Új Nemzeti Normanövelő Terv elindításában. A Párt célkitűzése, hogy fél éven belül kétszeresére emeljük a napi normát. Ennek érdekében a kétóránkénti pihenőket az első három hónapban napi egyre csökkentjük, majd a hatodik hónap végére teljesen elhagyjuk.

A dolgozók pusmogni és mocorogni kezdtek a monológ alatt, ám ez Kakas elvtársat látszólag mit sem zavarta. Jelentőségteljesen a felügyelőre nézett, aki egy kis tálcát nyújtott felé.

– Mindezt pedig a magyar gyógyszeripar ezen kis csodájával érthetjük el! – mondta ragyogó arccal. Vaskos mutató- és hüvelykujja közé csippentett egy apró sárga pirulát, és a munkások felé mutatta. – Ez a kis tabletta képes megnövelni a húgyhólyag kapacitását, aminek következtében hamarosan szükségtelenné válik a mellékhelyiségek látogatása a munkaidő alatt. Így a napi termelés jelentős növekedésére számítunk. Nem titkolt célunk, hogy hamarosan a mi üzemünk lássa el egész Magyarországot cipőfűzővel! – A kijelentés hatására egy újabb morajhullám indult el a hallgatóságban. – Az Ország számít a munkájukra, érezzék megtisztelve magukat! – mondta az igazgató, majd, mint aki jól végezte dolgát, elhagyta a gyárat.

Az emberek idegesen topogtak egy helyben, amíg a magas rangú elvtárs autója ki nem hajtott az üzem területéről. A felügyelő felvont szemöldökkel fordult feléjük.

– Mit ácsorognak még itt? Azok a cipőfűzők nem készülnek el maguktól! Mindenki foglalja el a helyét!

Felbúgtak a gépek, és a gyár ismét olyan volt, mint mindig. Azonban a sok visszafojtott kérdéstől ritkábbá vált a levegő, a munkások mozdulataiba tétovaság vegyült. Mindenkin nyomott hagyott az igazgató beszéde.

A dicsőséges terv megvalósítása nem váratott sokáig magára. A következő hétfőn Juhász elvtársasszony, az igazgató titkárnője, és egy addig soha nem látott fiatal nő egy tálcával a kezében várta a munkába érkezőket. Kisebb sor alakult már ki előttük, mire Mihályi elvtárs megérkezett. Az elvtársnő szenvtelen arccal magyarázott a riadt tekintetű Rózsa elvtársnőnek félig felé, félig a munkások felé fordulva. A robosztus asszonyság mellett szinte eltörpült a törékeny termetű, vörös hajú lány. Kettősük meglehetősen komikusnak is hathatott volna, ha éppen nem a munkások hólyagkapacitásának növelése érdekében osztogattak volna pirulákat.

Ahogy Mihályi elvtárs végignézett a dolgozókon, elmosolyodott magában. Még a nagydarab Kalmár Pista meg Hordós Feri is ott állt, holott Kakas elvtárs beszéde után tőlük volt hangos a falu kocsmája, hogy ők aztán nem vesznek be semmilyen tablettát. Most azonban úgy tűnt, az elvtársasszony komor arcát és szúrós tekintetét látva bizonyosan meggondolták magukat, egyikük sem mert ellenkezni.

– Vegyen egy tablettát, majd miután lenyelte, nyissa ki a száját, hogy leellenőrizhessük! – adta ki Juhász elvtársnő az instrukciót kissé unott hangon, mint aki már vagy ezredszerre ismételte el ugyanazt. Mihályi elvtárs engedelmesen felcsippentett egy apró pirulát, közben lopva a fiatal elvtársnőre pillantott. A lány orrán megannyi szeplő virított. A férfi bekapta a pirulát, majd egy „áááááá”-val kitátotta a száját.

– Hangot nem kértem hozzá! Mehet! – pirított rá a termetes asszonyság, mire Mihályi elvtárs elvörösödött, és „bocsánat”-ot mormolva eliszkolt. Most már megkezdhette a napi norma teljesítését.

Ez a kis rituálé a műszak végén megismétlődött, ekkor már Juhász elvtársnő nélkül, így egykettőre a gyár mindennapjai részévé vált, ahogy Rózsa elvtársnő is. A munkások hétvégén sem maradtak azonban pirula nélkül.

Mihályi elvtárs csodálkozva nyitott ajtót, amikor szombat reggel nyolckor becsengettek hozzá. Julika, a földszinten lakó, lelkes kis úttörő állt előtte, kezében egy kis gyógyszeres üvegcsével.

– Jó reggelt, Mihályi elvtárs!

– Szervusz, Julika! – dörzsölte meg a szemét a férfi, majd szorosabbra húzta magán a hálóköntösét.

– Meghoztam a gyógyszerét! – mondta a kislány ragyogó mosollyal az arcán, mire a férfi felhúzta a szemöldökét.

– Milyen gyógyszert?

– Kakas elvtárs megbízásából jöttem. Kérem, vegyen be ebből egyet, majd mutassa meg, hogy valóban lenyelte a tablettát!

Mihályi elvtárs átvette az üveget, kirázott belőle egy pirulát, és miután lenyelte, kötelességtudóan kinyitotta a száját. A kislány elégedetten bólintott.

– Nagyszerű, Mihályi elvtárs! – mondta, majd a tintaceruzáját gyorsan megnyalva feljegyzett valamit apró, műbőrkötéses noteszébe, amit aztán a táskájába süllyesztett. – Este nyolckor jövök ismét! – közölte ragyogó mosollyal, és leszaladt a lépcsőn. Mihályi elvtárs a fejét vakarva bámult utána egy ideig, majd vállát megvonva bement.

A napok észrevétlenül duzzadtak hetekké és hónapokká. A gyár dolgozói hamarosan már nem is tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a tablettával járó plusz kötelezettségeknek. Olyannyira hozzászoktak, hogy meg is feledkeztek az igazgató szavairól, egészen a harmadik hónap leteltéig.

Mihályi elvtárs a gyártósorral szemközti falon lógó órára pillantott. Pár perc volt már csak tíz óráig. A hólyagja feszült, mielőbb könnyíteni szeretett volna rajta.

Ahogy az óra tízet ütött, a gyártósoron egyszerre álltak le a gépek. A zúgást felváltó csevegés azonban egy pillanat alatt elhalt, amint kivágódott az üzemfelügyelő ajtaja az emeleten.

– Maguk mégis mit csinálnak? – mennydörögte Zsemlye elvtárs.

– Hát, amit szoktunk! Szünetre megyünk! – kaffantotta vissza Hordós Feri, ám, ahogy nyitotta volna a terem ajtaját, az nem engedett. – Mi a …?

– Nincs többé kétóránként pihenő, nem emlékeznek? Legközelebb délben állnak le a gépek! Mindenki menjen vissza a helyére!

A munkások egy emberként hördültek fel. Mihályi elvtárs egész testén rémület áradt szét, a tagjai megdermedtek, mintha egy hordó jéghideg vizet zúdítottak volna a nyakába.

– Dehát nekem brunyálnom kell! – kiáltotta Kalmár Pista, mire Zsemlye elvtárs megvonta a vállát.

– Tartsa vissza délig. Folytassák a munkát! – mondta, majd karját a mellkasa előtt összefonva figyelte, ahogy a munkások visszatérnek a helyükre.

– Ezt a baromságot – méltatlankodott Hordós Feri, aki nem messze állt Mihályi elvtárstól. – Te érzel valami változást ettől a pirulától? – fordult Kalmár Pistához.

– Semmit, hogy mennének el a fenébe, akik ezt kitalálták! – szitkozódott Pista.

Mihályi elvtárs elborzadva hallgatta a beszélgetést. Az újrainduló gyártósor monoton zajához hasonlóan ismétlődött a fejében a gondolat, amit most a munkatársai is megállapítottak: nincs hatása a pirulának.

Mihályi elvtárs sem érzett semmit. A hólyagja ugyanannyit bírt, mint eddig, nem járt kevesebbszer vécére. Ráadásul pár napja húgyúti fertőzést kapott, amit gyógyteával kúrált. Munka előtt egy liter folyadékot megivott, ami most igencsak kikívánkozott.

Mihályi elvtárs oda sem figyelve dolgozott, minden mozdulata beidegződött az elmúlt évek során. Gondolatai a feszülő hólyagja körül forogtak, ami minden perccel egyre jobban sajgott. Ám hiába szuggerálta, az óra percmutatója kicsit sem ment gyorsabban, sőt, mintha lelassult volna. Csak cammogott véget nem érő pályáján.

A férfi az ajkába harapott. Záróizmai enyhén sajogtak a folytonos szorítástól. Nem vizelhette össze magát, ki kellett bírnia. Próbálta elterelni a gondolatait, de nem igazán tudta. A hangár mintha hirtelen felforrósodott volna. Mihályi elvtárs érezte, ahogy a homlokára apró verejtékcseppek ülnek ki, amik aztán egyre nagyobbá híztak. Egy merész csepp még a szemébe is belecsordult, amit azonnal kitörölt a kézfejével.

A belső küzdelmére összpontosításból egy halk nyögés rántotta vissza a valóságba. Mihályi elvtárs végigjáratta tekintetét a körülötte dolgozókon. Mindenkin kínlódás látszott. Még Hordós Feri is sápadtabb és szótlanabb volt a szokásosnál, tekintete pedig egyre sűrűbben tévedt a falióra felé.

Az utolsó tíz perc telt a legkeservesebben. Mihályi elvtárs ágyéka egyszerre égett és feszült, ráadásul annyira nehéznek tűnt, mintha egy vastag páncélt forrasztottak volna a derekára, miközben a futószalag mellett állt. Forró megkönnyebbülés szaladt át rajta, ahogy Zsemlye elvtárs ismét megjelent a lépcső tetején. Kulccsal a kezében sétált le a földszintre.

– Most már elmehetnek pihenőre! – mennydörögte, ahogy kitárta a vasajtót. A gépek elhallgattak, a hangárra borult csönd fülsüketítő volt. Ám nem tartott sokáig, mert a munkások egymást lökdösve iramodtak meg a kijárat felé.

Mihályi elvtárs is tett egy lépést, de annyira feszült a hólyagja, hogy attól félt, ha túl gyorsan megy, elveszíti az irányítást a záróizmai felett. Körülötte mindenki nyomakodott, tülekedett, ám ő úgy érezte, mintha minden lelassult volna. Életében nem tett meg ennyire nehezen tíz métert. Az izzadság nemcsak a homlokára ült ki, a tenyere is nyirkossá vált, az inge a hátára tapadt.

A hólyagja lüktetett, a férfi pedig egyre bizonyosabbá vált, hogy nem ér ki időben a vécére. Csípős könnyek szöktek a szemébe. Megalázzák, ha bevizel, és élete végéig ezzel fogják szekálni. Ki kellett jutnia. A lábát alig bírta emelni, mintha egy hatalmas súlyt kötöttek volna rá, szinte csak csoszogni volt képes.

Ő ért ki utolsónak a hangárból. A benti nehéz levegő után a folyosón cikázó huzat cirógatása hihetetlenül jól esett neki. Mihályi elvtárs megtorpant. Valami nagyon furcsa volt idekint. Egy pillanatig nem tudta, mi az, majd rájött. Csend van. Nem volt kint senki, pedig a mellékhelyiségek előtt tülekedésre számított. Most azonban nem látott senkit.

– Mindenki eltűnt – állapította meg, és ahogy az ámulat erőt vett rajta, a hólyagzáró izma feladta. Mihályi elvtárs szeme elkerekedett, amint felfogta, mi történt, majd rémülettel vegyes megkönnyebbülésében behunyta a szemét, és minden megszűnt.

Zsemlye elvtárs nagyot sóhajtva dőlt hátra a székén. Gyomra feszült a gombapaprikástól, amitől – bár nagyon szerette – mindig felpuffadt.

Furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt. Feltápászkodott az asztalától, majd kisétált az irodájából. A gyárra telepedő csendtől elöntötte a harag. Sietős lépteinek zaja öblösen pattant vissza az elhagyatott üzem falairól.

– Mégis mire várnak?! Lejárt a szünetük! – kiabálta a folyosóra érve, ám szavai üresen kongtak a fehérre mázolt helyiségben. Az arca még jobban égett, a szíve a fülében zakatolt. Nagy lendülettel vágódott be a mosdó ajtaján, ám ott sem talált senkit. Zihálva rohant az udvarra, de a telepet őrző kutyán kívül egy teremtett lélekkel sem találkozott.

– Mind ki lesznek rúgva, ha nem hagyják abba ezt az ostoba játékot! – ordította, ám semmi választ nem kapott. Zsemlye elvtárs két kézzel túrt ritkuló, őszes hajába. Hirtelen eszébe jutott, hol találhatja meg elkóborolt munkásait, így biciklire pattant, és meg sem állt a falu kocsmájáig.

Kaján vigyorral az arcán lépett be a levegőtlen, zajos helyiségbe, ahol az áporodott alkoholszag csípős izzadságillattal keveredett. Ám Zsemlye elvtárs hiába járatta végig a tekintetét a vendégeken, egyikükben sem ismerte fel a felügyelete alatt dolgozó munkásokat.

A vére a fülében dübörgött, ajkát hatalmas erőfeszítések árán sikerült összepréselnie, hogy bent tartsa a feltörni készülő indulatot. Azonnal sarkon fordult, és visszabiciklizett a gyárba.

– Most aztán már fejezzék be ezt a marhaságot! Hallják? Azonnal jöjjenek elő! – harsogta Zsemlye elvtárs, ahogy berontott a hangárba. Ám semmi nem történt, csak a saját szavai visszhangoztak a rideg falakról. A gyártósor ugyanolyan némán és mozdulatlanul bámult vissza rá, mint amikor elment. Senki nem hallotta, ahogy Zsemlye elvtárs artikulálatlan ordítással felrohan az irodájába, hogy telefonáljon.

A Pusztavégi Cipőfűzőgyártó Üzem dolgozói kámforrá váltak. A gyár másnap bezárta kapuit, és soha többé nem nyitották ki. A hólyagkapacitás növelő tablettáról pedig ma már senki nem tudja, hogy igaz volt-e, vagy csak mítosz.

Tetszett? Itt támogathatja Ladányi Klára alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük