A gyermek

A gyermek

2019.08.18. Novella

– Milyen volt az elmúlt hét? Hogy érzi magát? Milyen érzésekkel jött ma ide? – teszem fel a szokásos ülést megkezdő kérdéseket a mai utolsó páciensemnek.

A válaszaira azonban már alig tudok figyelni. Eleve mérhetetlenül fáradt vagyok, ráadásul arra gondolva, ami még rám vár, csak még inkább kimerültnek érzem magam. Elhasználtnak.

Nem is csoda, hogy efféle érzés kerít hatalmába, elvégre jelenleg nemcsak én használom a testem. Ketten próbálunk meg életet kinyerni egy már szinte félholt romhalmazból. Ha maradt még bennem akárcsak egy csekély mennyiségű életszikra is, azt elszívja előlem a testemben növekvő lény, mely ugyan egészen piciny még, mégis hatalmasnak érződik.

– Doktornő, kérem, ne tessék megharagudni, de ahogy magára nézek, azt látom, hogy inkább önnek volna szüksége egy hallgató fülre, semmint nekem – szakít ki elmélázásomból a velem szemben ülő nő, aki jogosan tarthatna igényt a figyelmemre, mégsem kapja azt meg.

– Elnézését kérem, tudom, hogy nincs mentség figyelmetlenségemre, hacsak nem annak a ténynek a valósága, melyről napról napra egyre kevésbé vagyok képes nem tudomást venni, és ugyan ez nem tartozna magára, elvégre az ön problémáiért vagyunk itt, de sajnos mégis ide tartozik, ugyanis befolyásolni fogja kettőnk jövőjét is, ahogyan az összes többi páciensemét is – vezetem fel hosszan az elkövetkezendőt.

– Ugyan, nyugodtan elfeledkezhetünk most egy időre az én kisstílű bajaimról, hisz tisztán látható, hogy a maga életében most valami komolyabbról van szó – mondja megértően, és kíváncsiságtól felragyogott szempárral figyel rám. – Még sosem beszélt ennyit egyhuzamban, doktornő, tudja ezt? No, halljuk, mi nyomja a lelkét.

– Nézze, tulajdonképpen nem problémáról van szó, pusztán csak a tekintetben az, hogy emiatt kénytelenül is be kell fejeznünk a terápiás üléseket még idő előtt – mondom, de megállít a további beszédben a nő fájdalmas arckifejezése.

– Micsoda? – kérdi szinte felháborodva. – Tán úgy gondolja, készen volnánk? Hadd oszlassam el a rózsaszín ködfátyolt szeme elől, ugyanis…

– Nem, nem, dehogyis, kérem, csak hallgasson végig – szólok közbe határozottan.

Elméletben ugyanolyan magabiztosan kéne folytatnom a megkezdett beszédem, mint ahogyan az előbb is szóltam, ám egyszeriben csak megnémulok. Hiába a sokéves tapasztalatom az emberi lélek és kommunikáció terén, és hiába rendelkezem bő szókinccsel, most mintha elfelejtettem volna mindezt a tudást. Úgy érzem, egy pillanat alatt elpárolgott volna belőlem minden. Felszívódtak. Találó a hasonlat, miképpen pontosan úgy érzem magam, mint aki egyre inkább felszívódik és köddé válik, míg szép lassan átadom a helyem valaki másnak. Annak, aki jelenleg még oly pici és ártalmatlannak tűnő, holott közel sem az, hisz már jóval a születése előtt rengeteg problémát okozott.

Továbbra sem tudom, miként is fogalmazhatnám meg mindezt érthetően és befogadhatóan, így végül az egyszerűség elvére alapozva úgy adom ki magamból, ahogy van, nyersen és puritánul.

– Terhes vagyok.

– De hát ez csodálatos hír! – lelkesül fel a páciensem. – Vagy talán önnek nem az? – borul el az arca.

– De, de, persze, hogy az, csak… – keresem a szavakat. – Csak tudja, ez egyben azt is jelenti, hogy egy viszonylag hosszabb időre itt kell hagynom a munkámat, amelyet tiszta szívből szeretek. Így öntől is hamarosan búcsút kell vennem.

– Emiatt igazán ne fájjon a szíve, ahogyan a többiek után se tessék sírni! – tanácsolja kedvesen. – Jaj, hát miket beszélek én itt, hisz semmi oka sem lesz sírni, úgy be fogja majd ragyogni a napjait a kis csöppség! Jaj, doktornő, anyának lenni oly mámorítóan jó érzés, melyhez fogható nem is létezik kerek e világon. Ugyanakkor képtelenség ezt az állapotot leírni, ezt még a legnagyobb író sem tudná megtenni, ezt, kérem szépen, meg kell élni, meg kell tapasztalni! Úgy örülök, hogy hamarosan majd ön is belép az anyák titkos és gyönyörűséges körébe. Annyi szép emléke lesz majd a gyerkőccel. Ó, erről jut eszembe, képzelje…

Innentől kezdve az ülés végéig az anyaság szépségeiről lelkendezik, mely történetekre még annyira sem tudok koncentrálni, mint az óra elején lévőkre. Ami azt illeti, nemcsak nem tudok, hanem nem is akarok odafigyelni rá. Nem, amíg efféle történetekről beszél folyton-folyvást. Nem érdekel az anyai lét öröme. Nem érdekel, mert nem hiszem el, hogy én magam is képes leszek megélni. Ráadásul ezzel egyedül vagyok, ugyanis a férjem ugyanolyan lelkesedéssel néz elébe az elkövetkezendő apaságnak, mint ahogyan ez a nő beszél a szülői létről. Viszont kettőjük között az a lényeges különbség, hogy míg a nő meglátta rajtam az emiatt keletkezett lehangoltságot, igaz, gyorsan el is felejtette, addig a férjem, az állítólagos társam, életem párja még egyszer sem ismerte fel a kimerültségem igazi okát. Nem azért vagyok állandóan fáradt, kiszámíthatatlan és sokszor morcos, kedvetlen, sőt akár szomorú is, mert így jönnek ki rajtam a terhesség fizikai jelenlétének nehézségei. A jelenség gyökere az igazi probléma. Maga a gyerek. Akit én nem akarok. Ám ebből a férjem vagy semmit nem lát, vagy nem akar látni.

Hullafáradtan és meglehetősen rosszkedvűen lépem át a bejárati ajtó küszöbét. Már épp köszönnék a férjemnek, amikor valami különös hangra figyelek fel. A csend hangjára. Egyedül vagyok. Hosszú idő óta az első dolog, ami őszinte és örömteljes mosolyt tud fakasztani arcomra.

Egészen halkan, szinte nesztelenül lépkedek a nappali felé, mintha nem volnék biztos benne, hogy valóban egyedül vagyok, holott egészen bizonyos, miképpen a férjem nem tud halkan létezni. Ráadásul fény sem ég sehol. Csakis az enyém az egész lakás. Ó, mily felemelő érzés is üres lakásra hazaérni! Ekképpen úgy érezhetem magam, mint aki ténylegesen bebújt a saját kis kuckójába, mely csak az övé, és amely megvédi a külvilágtól, elválasztva attól.

Hirtelen nem is tudom, hogy mihez kezdjek a váratlan én-idővel, elvégre oly régóta nem volt már ilyesmire még csak lehetőségem sem. A férjem korábban végez a munkahelyén, mint én, így mire én hazaérek, ő már rég itthon van. Fogalmam sincs ezúttal, miért nincs itt, talán boltban van, vagy nem is tudom, de az az igazság, hogy nem is érdekel, hol van. Csak örülök neki, hogy nincs itt.

Végül úgy döntök, hogy e varázslatos estét a kedvenc borommal koronázom meg. Mikor még egyedül éltem – ó, régi szép idők! – a fárasztó, megterhelő napokat mindig egy kis esti itókázással vezettem le, illetve oldottam fel magamban a görcsöket. Ám ahhoz, hogy a hatás valóban relaxáló és egyáltalán célravezető legyen, mindenképpen szükséges volt, hogy egyedül élhessem át a kis ceremóniámat. Ugyan előfordul néhanapján a férjemmel is hasonló borozgatós este, azonban összehasonlíthatatlan a két élmény. Ráadásul egy ideje már semmilyen alkoholt nem ittam, nemhogy az abszolút favoritomat. Mindezt azt átkozott terhességem és a túlféltő férjem miatt. Pedig egy pohárka igazán nem tehet semmiféle kárt.

Eltökélten csapom fel a hűtőszekrény ajtaját és kapom ki a vágyott italt, majd rögtön ki is töltök egy pohárral. Kicsit megszalad a kezem, de ugyan ki bánja. Én biztos nem, márpedig most csak ez számít. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül, és nem számít, hogy valójában fizikailag most is két élőlény tartózkodik a szobában. Nem, most nem vagyok hajlandó tudomást venni a bennem növekvő életről. Most csak én vagyok, csak én létezek, senki más.

Mire a férjem megjön, én már a második pohárkámat szürcsölöm szép lassan, kiélvezve minden egyes kortyot, és alaposan megízlelve azokat, miközben felcsapott lábakkal a kanapén, egy könyv lapjai közé merülök. Egyszóval a tökéletes harmóniát teremtettem meg, melyet egy csapásra össze is zúz az ajtón belépő férfi.

Annyira belemerültem a regénybe, illetve a csodás ízvilágba, melyet a borocska szolgáltatott, hogy egészen el is feledkeztem arról, hogy valójában épp valamiféle bűnt követek el. Magam ellen. A baba ellen. Bár nekem is eszembe jutott, még az est elején, hogy terhesen nem kéne alkoholt fogyasztanom, de amilyen gyorsan jött e gondolat, oly gyorsan el is vetettem. Pont leszarom mi jó a bennem növekvő gyereknek, akit én nem is akarok. Különben is nekem igenis jó volt, hogy végre megint alkoholt ihattam, márpedig ha az anyatestnek jó, akkor a gyereknek is az, nem? De. Kész, pont.

Legalábbis az én álláspontom ez, azonban mindezt csak magammal beszélem meg, hangosan csak a férjem fejti ki véleményét, mely homlokegyenest ellenkezik az enyémmel. Tulajdonképpen egy orbitális erejű leszidást kapok, tele indulattal és haraggal a férjem részéről, míg jómagam csendesen és nyugodtan hallgatok továbbra is a kanapén ülve, ráadásul még mindig a kezemben van a borospohár. Meg sem próbáltam titkolni bűnbeesésemet.

De vajon valóban csak én vétkeztem? Valóban ily egyirányú volna ez a dolog? Édes drága férjecském, mondd, te nem vagy vétkes? Az nem számít annak, hogy észre sem veszed, min megyek keresztül? Sőt, hogy talán nem is akarod észrevenni? Elnyomod a házastársad, nem veszed számításba az ő igényeit, a vágyait. Te akarod ezt a gyereket, és ezzel mintha egyértelműnek vennéd, hogy akkor biztosan én is. Elvégre mi sem volna természetesebb, minthogy egy nőt felvillanyoz és izgalomba hoz annak a ténye, hogy végre anyává válhat, nem igaz? Főleg azok után, hogy hosszú évekig hiába próbálkoztunk. Talán épp ezért nem sikerült ily sokáig. Mert valójában soha nem is akartam, hogy sikerüljön. De erre persze senki sem gondol, nemcsak a férjem nem, mindenesetre ő a legkevésbé.

Ő továbbra is önkívületi állapotban szórja rám a szitkait, és megfeddéseit, feszültségtől hajtva közben fel s alá járkál összevissza a nappali terében. Én pedig még mindig halál nyugodtan várom a kirohanása végét a kanapé kényelmében. Ám ez a vég csak nem akar elérkezni, úgyhogy nem látok más megoldást, nekem kell lépnem.

Egy határozott mozdulattal felpattanok ültömből, majd céltudatosan a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy lezuhanyozzak, és aztán ágyba bújhassak. Mindezt szó nélkül.

A férjem először meglepettségében megáll és el is hallgat, aztán rögtön utánam is veti magát, de nem ér el, ráadásul zárható a fürdőszobánk ajtaja, amit ki is használok, így immáron egy ajtó áll köztem és a szitkai közt. Már a zuhanyzóban folyatom magamra a jólesően forró vizet, mely megnyugtatja idegeim, mire ő is képes lehiggadni, legalábbis annyira, hogy végre abbahagyja a kiabálást.

Hosszú idő elteltével végzek csak a fürdőszobában, ugyanis egyáltalán nem sietek, sőt el is nyújtom a mozdulataim, és mindez szerencsére meg is hozza az eredményét. Mire belépek a hálószobába, a férjem már mélyen belemerült az álmok kifürkészhetetlen világába. Óvatosan, egészen halkan lépkedek az ágyunk felé, hogy aztán nesztelenül bújjak be az én részemre, ezáltal pedig még csak véletlenül se ébreszthessem fel a férjem. Az élettársam. Na, persze.

Az ágyban fekve hosszasan forgolódom, – igaz, csak nagyon óvatosan, hogy továbbra se ébredjen fel a mellettem fekvő férfi, – ugyanis hiába érzem magam végtelenül kimerültnek és fáradtnak, álmosnak mégsem mondhatnám magam. Ha nem rontja el a csodás estém, valószínűleg még mindig a kanapén heverve olvasgatnék az én kis borocskámat szürcsölgetve, és úgy látszik, testem arra számított, hogy valóban tovább fog tartani, így feltöltötte magát energiával, hogy fent tudjak maradni. Így végül fel nem használt energiák tömkelege kavarog bennem, melyek most csak keserűséget okoznak.

Körülbelül egy órával az ágyba bújásom után azonban végre valahára csak sikerül annyira elálmosodnom, hogy szabadon magába szívhasson engem is az álmok rejtelmes, sokszor rideg, ugyanakkor oly felszabadító világa.

Éles fájdalomra és eget rengető erejű kiáltásokra ébredek. Egy pillanattal később fogom csak fel, hogy én magam adom ki ezeket az embertelennek tetsző hangokat, ahogyan ez a kibírhatatlan fájdalom is az én testemből eredeztethető. Nem más ez, mint a születés csodája.

Bensőmben ellentétes pólusú erők csapnak össze, melyek kivetülnek a külvilágra is. Felfoghatatlan erővel szorítom a férjem kezét, ki mellettem áll, míg én a kórházi ágyban azon igyekszem, hogy világra hozzam a közös gyerekünket. Másrészről épp emiatt végtelenül gyengének is érzem magam, mint akit elhagyott minden ereje. Nem, nem is elhagyott, hanem megfosztottak tőle. Illetve, épp ebben a pillanatban veszi el tőlem valaki. Valaki, ki nem más, mint a saját vérem, a most megszületendő gyerekem. Még meg sem érkezett teljesen, és máris elvette az életerőmet.

Örökkévalóságnak tűnő órákkal később végre felszabadultan lélegezhetek fel, miképpen végre kijött belőlem az a kis lény, ki minden lehetséges módon megkeserítette az elmúlt kilenc hónapomat. Végre vége. Megszületett.

Megkönnyebbülésemben meg is feledkezem róla, hogy ilyenkor általában azonnal az édesanya kezébe nyomják az újszülöttet, ám én e helyett csak egy riadt arckifejezést kapok az egyik ápolónőtől, aki azt mondja, hogy komplikációk léptek fel, azonnal el kellett vinni a gyerekemet, hogy megmenthessék az életét. Hirtelen fel se fogom szavai jelentését, még mindig a magam felszabadultságával vagyok elfoglalva, mikor aztán fáradtan lehunyom a szemem, hogy újból átadjam magam az álmok világának a hosszas küzdelmem végeképp.

Ezúttal az eddigiekkel ellentétben nem hangoskodás ránt ki álmomból, miképpen teljes csöndre, szinte áthatolhatatlannak tetsző némaságra és sötétségre ébredek. Egyedül. Nincs mellettem senki. Sem a férjem, sem ápolónők, és orvosok sem. Ahogyan a gyerekem sincs itt. Ami viszont itt van, az az erőm, mely oly hosszú idő után végre visszatalált hozzám. Egy annyira erőteljes erő, mellyel úgy érzem, akár hegyeket is tudnék mozgatni. Mintha nem is mostanában szültem volna. Mintha meg se történt volna. Ó, mily szép álom is volna! Ebből az álomból azonban csak az erő a valóságos, melyet kihasználva fel is kelek kényelmetlen ágyamból, hogy aztán a kórház folyosóit járva rátalálhassak a gyerekemre. Már ha egyáltalán van még gyerekem, ha túlélte azokat a bizonyos komplikációkat.

A szobámból kiérve szinte azonnal szembe is találom magam egy recepciós hölggyel, aki mond nekem egy ajtószámot, miután előadtam neki a helyzetem. Ezt az ajtót megtalálva azonban arról tájékoztatnak, hogy bizonyára összekevert valamit a nő, ugyanis itt nemhogy az én gyerekem nincs, de senki másé se. Menjek csak szépen tovább abba a terembe, amit ő mond, mely egy egészen más szárnyban van. Mire odaérek, kétszer el is tévedek, ami egyrészt adódik a kórház monumentális méretéből, másrészt az éjszakából adódó félhomály miatt. Azonban hiába hiszem, hogy végre célba értem, a valóság kegyetlenül arcul csap. Az itt tanyázó orvos értetlenül néz rám, hogy ugyan efféle problémával miért éppen ide jöttem, nincs itt a gyerekem. Kétségbeesett arcomat látva gyorsan ad ő is egy újabb számot, melynek ajtaja mögött már bizonyosan rá kell találnom a gyerekemre.

A tekintetben már sikeresebbnek mondható ez az utam, mint az előző, hogy ezúttal nem tévedek el. Igaz, végeredményében ez sem eredményesebb az eddigieknél. Itt is nemleges választ kapok arra vonatkozóan, itt van-e a gyerekem. Ahogyan ezúttal is kapok egy számot, melyet fel kell keresem, ha látni akarom őt. Ez így megy még egy ideig, folyosóról folyosóra, szárnyról szárnyra járok fel s alá, mindig más szobát felkeresve, melyeknek ajtói mögött nem vár semmi. Oly régóta bolyongok már a kihalt folyosókon újra és újra megfosztva a reménytől, hogy már szinte teljesen céltalanul járkálok, mint aki már oly hosszú ideje kelt útra, hogy már el is felejtette, mi volt utazásának célja.

Végül egy váratlan érintés a vállamon az, ami kirángat ebből az elkeseredett állapotból.

– Csakhogy végre megtaláltam, kedvesem! – kiált fel hallhatóan örömében a hozzám lépő nő, aki minden bizonnyal egy orvos, az egyenruhájából ítélve. – Jöjjön, drágám, hadd kísérjem vissza az osztályára, ne bolyongjon tovább egyedül az éjszaka közepén!

– Nem! Nem megyek vissza az osztályomra! – ellenkezem határozottan és indulattal telve. – Az egyetlen hely, ahová elmegyek, az a gyerekem szobája, de mindenki máshová küld, úgyhogy végre most már igazán megmondhatná valaki, hol van valójában! Mutassa meg, hol van a gyerekem, és ebben az esetben magával megyek.

– Jaj, igen, mondták a munkatársaim, hogy az elképzelt gyerekét keresi… De aranyom, kérem, hallgasson meg – szól hozzám megnyugtatónak szánt hangnemmel. – Magának nincs gyereke. Most pedig kérem, jöjjön velem vissza a szárnyára!

A hirtelen ért sokkhatás következtében nincs erőm ellene tiltakozni, így hát erőtlenül hagyom, hogy átkarolja gyenge testem és magával vezessen. Az osztály, ahová egy pár perccel később megérkezünk, ismerős látképet nyújt, majd egy pillanattal később eszembe is ötlik miért. Ma már voltam itt. Az elmebetegek osztályán.

A szörnyűséges álmom kezdetéhez hasonlóan a valóságban is egy kibírhatatlanul éles fájdalomra ébredek. E fájdalom kiindulópontja pedig úgyszintén azonos az álombelivel. Azonban ezúttal nem a születés által gerjesztett fájdalom az, mi átjárja testem egészét, hanem a halálé.

A takarót felrántva lábamról, a vér átható vörösségével kell szembesülnöm, mely elcsúfítja a hófehér ágyneműt. A vér mely belőlem szivárog ki. Nem, nem is belőlem, hanem a meg sem született gyermekemből, aki ezek után már nem is fog megszületni.

Egyszerre csak egy másfajta folyadék is szivárogni kezd belőlem, ám ezúttal nem vér, hanem könnyek hagyják el a testem. Örömteljes és megkönnyebbült könnyek kíséretében dőlök vissza a párnámra, hogy aztán immáron végre szabadon hajthassam álomra fejemet.

Tetszett? Itt támogathatja Hajma Noémi alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.