A bosszú

A bosszú

2019.08.12. Novella

László már vagy 40 éve metróvezető, a föld alatt élte le életének több mint a felét. Alapállapota éppen ezért gyárilag lehangolt, hangulata a konstans búba merülő. Közvetlenül nyugdíj előtt állt, néhány órával ezelőtt. A budapesti 2-es metróvonalra volt beosztva mindig is. Monotonitás nélkül számára nem élet az élet, terhelhetősége egy géppel is vetekedett. Megbízható, kiszámítható munkatárs. Ő volt a nagy öreg, az „élő legenda”, a nagy közlekedési vállalatnál. Hűség díjat is kapott a 60. születésnapján, melyet stílusosan, kis ünnepség keretében egy metrókocsiban adtak át neki, olcsó pezsgő és száraz pogácsa kíséretében. Kérvényezte nyugdíj utáni maradását, de nem jött egyértelmű válasz a vezetőségtől, hogy maradhat-e.

Arra a napra tartogatták a bejelentést. Már reggel hívták, hogy a műszak végén menjen be a főirodába. Teljesen biztos volt abban, hogy tovább alkalmazzák, hiszen soha nem volt panasz a munkájára. „Ez a 40 évem a belépőm az örökké tartó metrózás világába” – ezt mondogatta folyton magában. Ötödik oda-visszáját mente, mikor a kedvenc szakasza következett. A Kossuth Lajos tér és a Deák Ferenc tér közötti pályaszakasz. Ott mindig növelte a sebességet. Ha itt végig halad és gyorsít, mindig eszébe jut, amikor fiatal volt és először megízlelte a sebességet, ami nem volt semmihez sem fogható! Ez a fiatal érzés máig elkíséri és tüzeli energiával. Ez itt az ő világa, ez az élet ez a pár négyzetméteres vezetői fülke, ahol minden gombot és kart ismer. Tökéletes harmónia létezett itt ember és gép között. Hálás volt a sorsnak, hogy ezt csinálta, és csinálhatja még most is. A pénz nem érdekelte, csak az érzésnek élt.

Ahogy általában, ma is úgy tervezte, hogy az 5. kör végén beáll az Örs vezér téri fűtőházba, és a fülkében megeszi a hideg ebédjét. Elvitte hát utasait a megállóba, majd a kocsiszínbe vitte áldott gépét. Két szelet fehér kenyér, kolbász, paprika és pár szem tepertő volt a menü. Ebédjéhez bekapcsolta zsebrádióját, és a Retro rádiót hallgatta, a 60-as 70-es, 80-as évek slágereit. Itt senki sem zavarta, a nyugalom és a béke szigete volt ez számára. Mindig a fülkéből két harapás között, végignézett a hatalmas gépezeten, nagy büszkeséggel konstatálta, hogy ő a vezetője.

Az ebéd után az irányító központnál bejelentkezett, hogy indulásra készen áll. Tíz perc múlva indulhatott is a 2. vágányon. Megkezdte hát műszakjának második felét. 16:30-ig volt szolgálatban. 14:00 óra körül járhatott a rohanó idő, amikor elkapta egy szörnyű, nyugtalanító érzés. Mi van, ha mégsem alkalmazzák tovább? Erre eddig nem is gondolt, mert olyannyira biztos volt maradásában. Egy éve új, fiatal főnökség van, de már megélt itt egy néhány váltást, és mindegyikkel szót értett. Bár a legújabbakkal nem sokat érintkezett, csak akkor, amikor nemrég kérvényezte maradását, de akkor is csak a titkárságig jutott. Nyugtalanul, szívdobogva, de végezte tovább a megszokott rendszer szerint a munkáját. Töprengésébe temetkezve szelte a megállókat, s a vezetőfülkéje lassan kétségbeesés uralta szűk térré kezdett átváltozni. Izzadt, görcsölt a hasa, és kalapált az idő-szolgálta szíve. A karok és gombok hideggé és szúróssá váltak. A műszakjából hátralévő másfél óráját egyfajta földi pokoljárásként élte meg. Most először életében várta, hogy leteljen a munkaideje. Pontosan 16:30-at mutatott a megállíthatatlan idő, mikor leszálltak utasai az Örs vezér téri megállóban. Az üres kocsik kétségbeesett vezetőjével gurultak be a fűtőházba.

Beállt pihenőállásba, s most úgy nézett végig a kocsikon, mintha utoljára tenné ezt. Az idegességtől kezdett homályosan látni. Lezárta a fülkét remegő kezekkel, és átsétált a hosszú folyosón, amely a főirodához vezetett. Visszhangoztak léptei a félhomályban. Szúró és félelmetes gondolatai kezdték hatalmas léptekkel az őrületbe kergetni. Ez a folyosó mintha a Halálba vezetne. Ítéletre ment. Számot vetett a maga 65 évéről. Családja, gyerekei nincsenek. Szeretői voltak a kocsmából, de nem költözött össze egyik asszonnyal sem. Ivott mindennap, de műszak alatt soha. Egyetlen testvére meghalt. A metró tette ki az életét, s ha ezt elveszik tőle, akkor az összeomlás fenyegetheti. Vagyis már el is kezdődött a gondolatai miatt.  A metró az, ami értelmet adott, és ad jelenleg is az életnek.

A közel 500 méteres távon két lámpa pislákolt, és mire az egyik közelébe ért, az is kiégett. Sötét és rossz jelek, mintha az Ördög táncolna körülötte. Bosszút forralt már most, de még nem is volt miért. Az üres szakadékba lökik. 40 ledolgozott év a mélyben. Semmivé foszlik. Mennyi túlóra, mennyi kisegített munkatárs, szívesség és önkéntes cselekedet, hogy a műszakok rendben leteljenek. Talán ez sem számít semmit, ez most nem ver a latba maradása érdekében.

Gyerekkorában hajóskapitány szeretett volna lenni. Imádta a hajókat. Állandóban a Duna-partra járt nézni ezeket a szintén hatalmas gépezeteket. Lenyűgözte itt is az ember uralma a gép felett. Mindig úgy képzelte, hogy egy hajón öregszik meg, és végső útján elsüllyeszti magával, persze utasok nélkül. Azonban szegény pesti családból származott, nem volt lehetőség hajós iskolára, így jött aztán a Fővárosi Közlekedési Vállalat és a metró. Ez az álom csak álom maradt, és beköltözött csalódásként a szívébe. Alig 50 méter volt még az ajtóig. Hátra-hátra tekintgetett, de csak a fekete csend loholt utána. Elnehezültek lábai, és úgy érezte, mintha már órák óta gyalogolna. De már látta az ítélethez vezető ajtót, alig 20 méter volt addig, amikor átfutott előtte egy jókora patkány. Szinte halálra rémült ebben a pillanatban. Már megint a rossz jelek, újra az ördög keringőzött körülötte. Hátranézett, de csak a hitvány csönd ütögette újra meg a hátát. Az ajtóhoz ért. Benyitott. Talán az Isten is itt lakik? Márvány és arany, vörös szőnyeg, bőrborítású ajtók. Bekopogott a titkárság ajtaján.

– Jó napot! Böde László vagyok. 16:30-as megbeszélésre jöttem – mondta a férfi.

– Jó napot Böde úr! Fáradjon be az irodába, mindjárt itt lesznek! Egy másik megbeszélésről jönnek és tíz percet tudnak Önnel foglalkozni – felelte selymes hangon a titkárnő.

Bekísérte a vörös szoknyás nő az irodába, és leültette. Alig mert leülni viseltes, foltozott nadrágjában a fotelre.

– Néhány perc, és itt lesznek. Kávét hoztatok esetleg? – tette fel a szokásos, illedelmes kérdést.

– Nem, köszönöm – mondta a férfi, mert a gyomra nem lett volna képes a kávé befogadására abban a stresszes időszakban.

Pulzusa így is az egekbe szökött, egy csésze kávé a legkevésbé sem hiányzott volna. Izzadt, mozgatta lábait fel-le, majd végül, hogy megnyugodjon, felállt, és nézegetni kezdte a falon lévő képeket. Látványtervek, régi fotók lógtak a hófehér falon.  Az egyik régi kópián felismerte 30 éves önmagát, és ennek nagyon megörült. Miközben belemerengett a képbe, azon gondolkodott, hogy milyen jó, hogy van hova tartoznia. Család helyett családja volt ez a hely. Egy perc meghittséget toborzott maga köré, de feloszlatta a köré gyűlt érzéseket a kilincs kattanása. Belépett a két szemtelenül fiatal vezetőségi tag, selyemöltönyben, frissen nyírt hajjal és erős parfüm illattal. A nők használnak ilyet – gondolta magában.

– Jó napot, László! – köszönt az egyik igazgató.

– Szép napot, László! – köszönt a másik igazgató.

– Jó napot, uraim! – válaszolt a férfi.

– László, kérem, foglaljon helyet! – udvariaskodott az egyik fejes.

– Kérem, foglaljon nyugodtan helyet! – így a másik.

A kiadott parancsnak engedelmeskedve leültek mindannyian a kerekasztalhoz. Az egyik öltönyös a haját a másik a szakállát simogatta, hogy minden egyenes, tökéletesen szimmetrikus legyen arcukon. László arca zilált volt. Verejtékes és viseletes. A ledolgozott évek mély barázdákat véstek rá. Két szemének színe elveszett a vérerek között, szája cserepes volt a por áztatta földalatti szárazságtól.

– Kedves László! Köszönjük, hogy eljött.

– Nagyon köszönjük!

Észrevette, hogy az egyik mindig rádob egy lapáttal a másik mondandójára. Ez roppant idegesítő volt, de nem csak ez, hanem ez az egész.

A két igazgató a továbbiakban is egymás után beszéltek. Az egyik elkezdte, a másik befejezte a mondatot.

– Először is szeretnénk megköszönni az eddigi hosszú és fáradtságos munkáját, melyet vállalatunk szeretne egy kisebb összeggel honorálni.

– Kitartása, munkabírása követendő példa lesz a következő generációk számára.

Kevergetik a kását, de nem tálalják fel az ételt. Maradhatok vagy sem – forrt idegességében, aki elkezdte megérezni a vesztét.

– S most beszéljünk a jövőről.

– Beszéljünk vállalatunk jövőjéről.

– Beszéljünk! Ezért jöttem…

– Vállalatunk hatalmas beruházásokat hajtott végre. Új modern metrószerelvényeket vásároltunk.

– Személyzetünk teljes átképzésére lesz szükség, amely kötelező az előírás szerint.

– Ezekbe az átképzésekbe Önt már nem tudjuk beütemezni. Az összes, nyugdíj előtt álló munkatárstól el kell búcsúznunk.

– Nyugdíjba küldjük, László!

László arcán kirúgta az ajtót a düh, és égtelen vihar kezdett készülni legbelül.

–  László, Ön egy életet ledolgozott, a boldog nyugdíjas évek Önre várnak.

– Most már megpihenhet.

– Maguk szerint azért kérvényeztem a nyugdíj utáni maradásomat, mert a boldog nyugdíjas éveknek akarok élni? Idióta barmok! Kilöknek ezzel az alacsony nyugdíjjal az utcára?! Nekem senkim sincs. A metró volt az életem. Miért nem közölték ezt eddig? Legalább felkészülhettem volna rá! – válaszolt László.

– Ilyen beszédnek itt nincs helye. Ez a végleges döntésünk, a vállalat érdekei ezeket a lépéseket követelik meg.

– László! Végeztünk!

– Én is végeztem! – fejezte be a beszédet László.

Azzal felállt, és bevágta az ajtót maga mögött, s hamar kiért a sötét folyosóra. Mögötte a ledolgozott évek besötétedett hiábavalósága követte szüntelen. Előtte a jövő még egy túl homályos álomképet festett.

Törzshelyére ment. Ennél több oka még sohasem volt az ivásra. Bosszút forralt! Félt a holnaptól. Lehet, nem vár holnapig. Megalkotta tervét menet közben. Mindent ugyanúgy csinált, mintha ez egy átlagos hétköznap volna. Betért a kocsmába, és ivott. Sört és kevertet. Sört és Unicumot. Ez volt most a recept. Közben besötétedett, és öreg este lett. Elköszönt mindenkitől. Az egyik volt szeretőjével még ivott egy kilépőt, majd váratlanul és szenvedélyesen megcsókolta, és már csukta is be maga mögött az ajtót. Az Örs vezér téri fűtőház felé vetettek léptei. A vak sötétben is kiismerte magát. Átnyúlt a kapun, kinyitotta, átsétált a síneken, és bemászott a fűtőház egyik ablakán. Az egyik bent álló szerelvényhez ment. A feketeség ellenére László a maga gyönyörű színeiben látta a gépezetet. A végétől az eleje felé sétált, kezeit simítva a felületén. Elért a vezetőfülkéhez, belépett, felkapcsolta a lámpát. Táskáját az egyik fülkében hagyta, és átsétált a síneken. Mindezt teljes nyugalomban, mert tudta, hogy egy lélek sem jár erre. Az alulfizetett őrök az igazak álmát aludják. Megvárta az éjjel 1 órát, majd a központi raktárhoz ment, ahonnan benzint és egy hatalmas tekercs géprongyot hozott. Visszaért a fűtőházba, majd egybenyitotta a metrókocsik között lévő átjáróajtókat. Az egyik vezetőfülkéből elkezdte görgetni a rongytekercset egészen a másik vezetőfülkéig, majd fellocsolta végig a rongyot és a kocsik oldalfalát benzinnel, és a fülkében leült egy pillanatra.

„Ez volt, mi éveimet éltette, hát leljem most halálom is benne!”

Beindította a hatalmas gépezetet, hogy utolsó útjára is elkísérje. A funkciós zajok szépen muzsikáltak, ahogy az a nagykönyvben elő van írva. Becsukta az ajtókat és megindult kifelé. Még most is azt érezte, amit eddig mindig, amikor metrót vezetett. A szabadságot, a felejthetetlen pillanatokat, amelyekből évről-évre táplálkozott, az értelmet, mely megmagyarázta és megcáfolta hétről-hétre a hiábavalóságot. Most az erejét vágta értelemnek, szabadságnak a vezetők döntése. Nem talált ő sehol máshol helyet a világban, csak a sínek útján. Felvette utazósebességét, és elindult a Déli pályaudvar irányába, majd feljebb kapcsolt, és a végsebesség elérése után kiakasztotta a gázkart. Blaha Lujza tér alatt járhatott, amikor a zsebébe nyúlt a bekészített gyufáért. Ezerszer végigfutott gondolatok egyetlen biztos tettre késztették. Viszlát – mondta, majd meggyújtotta a géprongyot, és végignézte, ahogy a tűz rettentő gyorsasággal terjed a géprongy vezette úton. Astoria és a Deák tér között lehetett, amikor elkezdtek robbanni a kocsik sorra. S a kedvenc szakaszán a Deák tér és a Kossuth Lajos tér között felrobbant és halálát lelte, legkedvesebb helyén, a vezetőfülkében. Úgy halt meg, ahogy élt. Egyedül. A gépezet kezei között.

Tetszett? Itt támogathatja Tóth-Kurtz Márton alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.