Válás

Válás

2019.04.27. Novella

Szemrebbenés nélkül piszkálja ki az ócska zárat. Tilos kimenni a lépcsőház tetejére, mi mégis a tető betonpadkáján ülve izzadunk a déli napon, a lakásavatón el nem fogyott eperbor társaságában. Ilka ragaszkodott hozzá, hogy tüntessük el a tegnapi maradékot. Tiltakozásom ellenére nyomta kezembe a megbontott üveget, amelynek erősen kapaszkodnom kell a nyakába, mintha még mindig szédülnék. Ő egy ilyen éjszaka után is könnyedén cseveg.

– Ott nincs is érzőideg, azt szokták mondani a horgászok – kezével a saját feje irányába mutat –, de én sajnáltam a halakat. Kár, hogy sose szerettem meg a horgászást. Még egyszer Angliában volt egy ilyen pasim, vele kifogtam.

– Mármint a srácot? – napszemüvegemen keresztül hunyorogva próbálom megérteni a viccét.

– Nem hozott hálót, amiben elvihettük volna a halat, így hazaszaladt érte, mert pár utcára laktak a tóparttól. Közben ott ficánkolt a rozoga stégen, a deszkákon sétáltattam, eléggé sajnáltam, tátott szájjal szenvedett.

Még mindig nem csinálok semmit a borral, szórakozottan dobolok ujjaimmal a palack száján, és észreveszem, hogy pár cseppet az ölembe löttyintettem.

– De én próbáltam úgy tartani a zsinóron, hogy ne nagyon húzzam. Erre a srác jött a hálóval, és mondtam, dobjuk vissza, de ő már eltervezte, hogyan sütjük meg. Végül sikerült meggyőznöm. Én tényleg sajnáltam, becsszó!

Nem szokott tériszonyom lenni, de émelygek, ahogy lenézek az apró figurákká zsugorodott járókelőkre. Ilka egész közel ül, hozzám ér a lába és a blúzának széle, ha fészkelődik. Amikor pár mondatonként felém fordítja fejét, megcsap az alkoholszag, és felkavarodik a gyomrom. A haja, a félig lekopott rúzsa és a körme is élénkpiros, akár az átlátszó üvegben lötykölődő alkohol, amit szorongatok.

Anyukám már kiskoromban megmondta, esküvőre nem szabad felhúzni sem feketét, sem pedig fehéret. A fehér olyan, mintha a menyasszonnyal akarna vetekedni, a fekete pedig túl gyászos. Jobb híján mégis egy másik barátnőmtől kölcsönkapott, fekete koktélruhában és sötét napszemüvegben álltam a nagynénikből, nagypapákból, unokahúgokból és felejthető kollégákból álló násznép közepén, és szinte nem ismertem senkit a menyasszony, Ilka szűk családján kívül. A vakító augusztusi délutánon, az égbe szórt rizsszemek lehullásakor megértettem, mi történt az utóbbi időben. Ilka problémamentesen simult bele az újonnan szerzett családba. Hétvégére már nem velem szervez programot, hanem az anyósékat látogatja, lemondja a közös edzést, a teázásokat, és nem jön velem nyaralni. Egy, a múltjába vesző figurává válok, és ott maradok nélküle a semmiben.

Megértettem, de most nincs férj, viszont volt lakásavató. És vagyok én.

Próbálja a másik irányba fújni a füstöt, de ahogy rám néz, a szellő mégis felém tereli. Észreveszi, hogy elmerültem a gondolataimban. Közelebb hajol hozzám, a dohány- és alkoholszag mellett megérzem a parfümét is. Zavarba ejtően édes.

– Most én is nagyot nézek, hogy visszadobtak – néz rám cinkosan, – legalább a lakás összejött. De ha egyedül csinálod végig – folytatja –, hát, őszintén megmondva, ne álmodj róla, hogy azok közelébe kerülsz, akiket harminc előtt eljegyeznének. Valami idősebb pasi, érted, úgyis mindenki azokra hajt, és akkor az anyagi részét legalább kifogod.

Tudom, csak az alkohol beszél belőle, de próbálom visszaterelni a beszélgetést az előző témához.

– És aznap, amikor horgásztatok, volt újabb kapás? – kérdem, de Ilka most csak a saját gondolatmenetét képes követni.

– Még ugyanabban az albérletben laksz, jól emlékszem? Nem tudom, hogy bírod egyedül abban a lyukban. A főbérlő továbbra sem engedi, hogy legyen macskád, ugye? – vállamra teszi a kezét, és erőltetetten lebiggyeszti az ajkát. Lesöpröm a kezét magamról, és felugrok a betonpadkáról.

– Hallod esetleg, amit mondok? Vagy te most akkora úrinő lettél, hogy másokra már oda se kell figyelned? – Kezd felbosszantani.

– Hát, bocsánat, hogy beszélek hozzád – emeli fel a hangját –, és hogy meghívtalak. Meg hogy itt aludhattál!

– Mert egyedül takarítanád ki ezt a hülye lakásodat a buli után, mi? – Ezúttal én mutatok a lépcsőház irányába. – Azt a rohadt költözést is alig tudtad befejezni!

– Most irigykedsz? – Ráncolja össze szemöldökét. – Azok után, amiket a múltkor is hozzám vágtál, kábé itt se kéne lenned!

– Mert úgyis olyan jól ellennél nélkülem, ugye? Mint ahogy akkor sem kellettem, amikor ott volt a férjed! – Elcsuklik a hangom a mondat végére.

– Ne keseregj azon, hogy neked nem jött össze – elfordul, hogy elnyomja a csikket és lepöckölje a tetőről.

– De nem érted, hogy ez nem erről szól? – Elmosódik előttem Ilka alakja, és az arcom viszketni kezd, ahogy vékony csíkokban folyik végig rajta valami könnyféle. – Persze, majd jön a következő, és akkor megint el leszek felejtve – mondom most már keményebben.

– Ne sajnáld magad – Ilka feláll, és utánam akar nyúlni, talán azért, hogy megtörölje az arcomat, de azt mondom, rosszul vagyok, és le kell mennem vécére. Leszaladok a tetőről a meredek lépcsőn, aztán a sokadik próbálkozásra megtalálom, hogy Ilka kulcscsomóján melyik nyitja a bejárati ajtót.

A fürdőszobában álló szennyeskosár tetején jó pár magazin hever. Az egyik alól egy vékony verseskötet kandikál ki, amit megpróbálok kihúzni a rakásból, de jön vele a többi is. Mind a földre potyognak, néhány magazin kinyílik. Mindig is morbidnak tartottam a vécén olvasást. A kezemben maradt kötet borítóján egy ijesztő arc bámul ki egy tópartot ábrázoló festmény mögül.

Amikor kilépek az előszobába, szórakozottságom miatt magammal viszem a könyvecskét is. Ilka a bejáratnál vár.

– Azt hiszem, megyek – meg se próbálok mosolyt erőltetni magamra.

– Nézd, nem kell megsértődni – kezdi felszegett fejjel. – Én csak azt akartam mondani, vegyük úgy, hogy akkor ez van. Beszerzünk még plusz pár embert, és mi leszünk egymás családja.

– Rendben, kösz, igyekszem – csattanok fel – majd kitalálom én magamnak, hogy mi van – egyik kezem már a kilincsen, másikkal elhajítom a könyvecskét a fürdőszoba irányába.

 – Vagy ha az nem jön össze, akkor fogj pár havert – veti utánam az ajtóból, talán gondoskodásból –, akikkel minden hétvégén arra játszhatsz, hogy dumáltok egyet és berúgtok.

Ezúttal halványan elmosolyodom. Ahogy visszafordulok felé, rám kacsint, és lesütöm a szemem.

Pár pillanatig még tétováztam, hogy visszamenjek-e megölelni a dohány- és parfümfelhőbe burkolózó Ilkát, aztán mégis magára hagyom.

Tetszett? Itt támogathatja Zakariás Cecília alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.