Születés

Születés

2019.03.20. Novella

Péter a modern kórteremnek berendezett, belvárosi lakás foteljében ült a lélek doktoránál – legjobb barátja halála után egy évvel – a heti segítő terápián.

Zord tavaszi idő sűrű esője kopogott az ablakokon, a város hangjai kint rekedtek, csak a csönd és a doktor éles szavai hallatszottak a kb. négy méter belmagasságú, hófehér falak között.

„Minden születés halállal végződik, a halhatatlanság nem a miénk. Az örök életet csak olvastuk, Péter!” Az elmúlt egy év minden hetének szerdáján így kezdte mondandóját a doki, hogy rögzüljön a páciensben a véges emberi lét tudata. Aztán következett a pszichiátriai szakszavakkal tűzdelt része a felvezetésének a szakaszokról. Ezt is mindig elmondta. Felismerés, feldolgozás, elfogadás és a tényekkel való továbblétezés. Persze, mindezt jó részletesen kifejtve, hogy gyorsabban teljen a másfél órás kezelés.

Péter nehéz eset volt. Szoborként meredt a szoba falán lévő egyik hatalmas festményre, s azon belül az egyik rajta szereplő alak tekintetére. Ez rendkívül idegesítette a szakembert, de egy év alatt már megszokta, hogy nem figyel rá, és hogy nem jártak eredménnyel a bevetett módszerei.

A festmény öt emberi alakot ábrázolt egy asztalnál. Közülük hárman az egyik személyre figyeltek, aki valamit mutatott. Az ötödik egyén viszont hátat fordított a többinek, és az ablak felé nézett. Az ő arcát kémlelte Péter a nagy hallgatásban. A védelmére legyen írva, hogy hatalmas fájdalom nehezedett rá barátja halála óta, amely nem is mozdult mellőle, és nem is enyhült. Ő állt legközelebb hozzá. 22 évig ismerte, együtt kezdték a zenélést még valamikor a 90-es évek végén. Nem sokáig zenéltek együtt, de barátságuk szoros maradt a tragédia utolsó órájáig.

Péter zenész lett, az a zsigeri, ösztönös tehetségű. Soha nem tanulta, de neki nem is kellett. A jó hallás és a ritmusérzék benne élt, s szárnyat bontott, mikor már először is „szállni” próbált. Akkori zenekara nagyon népszerű volt. Rock n’ rollt játszottak. Stúdiózás, új lemez, turné, pár hónap pihenés – ezek voltak az ő életkörforgásainak szegmensei. Imádta ezt az életet, meg amúgy is szeretett élni, hiába szól a rock ’n’ roll részben az önpusztításról. Az elhunyt barát is szinte mindig elkísérte őket a koncertekre, a sokállomásos turnékra is. Nagy barátság volt az övék, nem mindenkinek jön ez össze. Egykék voltak mindketten, így testvérek helyett – vagy híján – testvérek voltak. Egy utcában laktak, a közös gyerekkor meghatározta a kapcsolatukat, s ez most a kapcsolat vége.

Énekes-gitáros lévén Péter volt a fő dalszerző és szövegíró, de a többiek is hozzáadták a magukét. Egy éve azonban nem írt semmit. Se hang, se szó. Lélekhalál, alkotói válságkórban szenvedett. Ez az egyik legrosszabb fázis egy művész életében, a másik a halál. A rock ’n roll vonatra gyorsan fel lehet szállni és el lehet utazni a függő kábulat végállomásáig, ahol ha lekésed a csatlakozást, már nehezen térhetsz vissza.

„Whiskey a rock’n roll teája” – ahogy mondani szokták. Ez a teázás, pedig egy a hétköznapokba sűrűn beépített rituálévá vált az életében az eset óta. A másik út az lehet, hogy belekapaszkodsz az alkotásba, mely kínzó szenvedések után, de végül gyógyulást hozhat. Kétségkívül ez a nehezebb út. Egy éve nem fogta kezében gitárját dalszerzés céljából, csak az előre leszervezett koncertek alkalmával. Nem írt egyetlen sort a buszon sem, amíg a próbaterembe ért az elmúlt hónapokon keresztül. Pedig neki ez volt az alkotói „útja”. A busz 45 percnyi utazás alatt szállította a próbaterem elé. Ez az utazás hasznos idő arra, hogy kitaláld a kezdéseket, a sorokat és a záró konklúziót.

Mélyen maga alatt volt, és nem tudott erős lenni most, amikor erősnek kellene lennie. Minden közös, vicces emlék egyszerre taszító gondolattá dermedt. Félt emlékezni, menekült a gondolatokból, melyek semmi újba nem vezettek. Minden elméleti pálya egy helyen végződött. A közelmúlt tragédiájában.

Péter továbbra is meredt a festményen lévő különc tekintetére. Üres, lélekvesztett arcához beszélt a lélek doktora.

„Péter! Magán múlik, hogy képes-e elviselni a létezés határait. Maga nagyszerű zenész, ki kellene írnia magából…” – hallatszott el már sokadszorra. „Az elfogadás elutasítása húzza fel magában a gátat, hogy tovább lépjen onnan, ahol már lassan egy éve rostokol. Lerótta már a tiszteletét, a gyász leplét el kellene engedni, és az életre kéne koncentrálnia.”

A doktor bölcseletei üres szavakként haladtak el Péter mellett. Ő maga sem értette igazán, miért jár ide majd’ 1 éve, hiszen eddig még sem megnyílni, sem továbblépni nem sikerült neki. Ez eddig egy eredménytelen és látszólagos kezelés. Barátai, zenésztársai megnyugtatására jár ide. A halál után egy hétre bezárkózott a lakásába, s nem adott életjelet magáról senkinek. Amikor elég aggasztó körülmények között rátaláltak, borzalmas állapotban volt. Kiszáradva az alkoholtól feküdt a nappali kanapéján, ételmaradékok, életmaradékok, üres üvegek körülötte. Betört tükör, összetört gitár, üvegszilánkok. Akkor mindenki nagyon megijedt, és kihívták a mentőket. Gyomormosást végeztek, és 3 napig benn tartották. Ott javasolták neki, hogy forduljon szakemberhez állapota orvoslása érdekében. Azóta jár ide tovább üresedni.

Csak a zenekar, a koncertek, a turnék számítanak kapaszkodónak, viszont már ott is jelentkezik Péter sebzett, stagnáló állapota, hiszen lemezszerződésük határidős. A főállású zenészeknek ezt komolyan kell venniük, különben nincs kenyér az asztalon. Új nagylemez küszöbén állnak, az egyetlen szerencse, hogy Péter már jó előre megírta szinte az egész album zenéjét és szövegeit, de hiányzott még néhány dal. Egy akusztikus számot is ígértek a rajongóknak, ami még váratott magára. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem fordult meg a fejében az elmúlt egy év alatt, hogy kiírja magából a bánat keserűségét, de inkább önsajnálatba menekült, és szigorú szomorúságot parancsolt tudat alatt magának.

A doki sűrűn nézte az óráját, és kétségbeesetten ám, de pókerarccal konstatálta, hogy a kezelés fele még hátra van. Péter rossz betege volt, pszichiáterek ezt a típusú pácienst szakzsargonnal úgy szokták nevezni, hogy: „Az erős fal”. Az egyes ráhatások nem érik el, izolált lélek, nehezen törik.

A mindig udvarias, idegesítően nyugodt, standard, „üzemképes” szakembernek ma valahogy rossz napja lehetett, mert ingerültebb és türelmetlenebb volt betegével, mint általában szokott. Ez rá nem volt jellemző. A passzivitás mint visszaigazolás ma valamiért szinte fenyegetően hatott rá. Elhagyta ezúttal a tapintatos sablonjait, és más vizekre evezett mondanivalójával. Kissé felemelt hangon nekikezdett új gyógyítási stratégiája felépítésének.

„Péter! Maga mindig ugyanilyen hangulattal jön hozzám, itt ül, és nem hajlandó semmire. Mondja, nem unja még ezt? Bírálhatna legalább engem és a módszereimet! Arcomba ordíthatná, hogy szar, amit csinálok! Vagy azt, hogy nem bír engem, vagy bármit, csak mondjon már valamit, az Isten szerelmére!” Saját maga hangnemén is elcsodálkozó doki félve, de kérdőn nézett a betegre. „Most maga jön!” – hangzott el végül a vihar után.

Péter tekintete lesiklott a festményen ábrázolt alak arcáról a dokira. A hangnem megváltozása kizökkentette: figyelmet, reakciót kért, s aztán követelt. Eddig mindenki féltette, óvta, nem pedig bírálta, így nyugodt szívvel bújhatott el a bús, de zavartalan belső, kis világába. Az ingerült kérdőre vonás valahogy hatott az ösztöneire, de változatlanul egy szót sem szólt a dokihoz. Az ösztöne vezérelte mozdulattól lassan pengető fogás-állásba tette hüvelyk- és mutatóujját, majd a combján pengetni kezdte a fejében éppen ekkor születő dallamot. Sarkát a földön hagyta, lábfejét fel-le mozgatta, így adta meg önmagának a tempót. Mindezt alig láthatóan.

A doki egy hosszú monológot várt volna Pétertől, némasága rosszul esett neki, de észrevette, hogy némi változás kezd bekövetkezni betegén. Észlelte a végtagok nagyon finom és apró mozdulatait. Talán megtört a jég – gondola reménykedve magában.

Csendben néztek egymásra, miközben végbementek ezek a folyamatok. Péter már szavakat, sorfoszlányokat látott belső jegyzettömbjén. Jöttek, aztán mentek, váltakoztak, egy-egy megmaradt. A dallam elkezdődött, de rosszul folytatódott. Ismét elölről ment, továbbjutott, de ott meg zsákutcába futott a hév. A tempó gyorsult, majd hirtelen lassú lett, aztán megállt, mint Péter lélegzete. Egy ütemnyi kihagyás volt. Újra előbújt a csonka, de reményt keltő dallam. Elölről ismét.

Két negyedig megvan. Harmadik negyed nem jó, még mindig nem elég jó. Valahol mélyen hallotta a hangnemen belül a folyatást, de még most sem volt elég jó a variáció, nem kielégítő a képlet. Útjára indult, de valahol elakadt. Pengetett a combján, ez a ritmus. Lába a tempó, gondolata a dallam, de megint megállt. Nincs meg. Még nincs. Elindult szépen, de megtorpant. Nem jó a folytatás. Dallamvajúdás. Percek alatt eljutott valameddig, de ez így még nem maradhat. Túl nagy volt a lendület, ezeket a hullámokat ki kellett használni. Sokadszorra pergette elölről. A homloka izzadt, a keze, amivel a hangokat fogta volna le, ökölben volt. Megfeszült a teste, gyomrában görcs, erei olyanok voltak, mint a túlhúzott húrok.

Időközben az egymásra meredés megszakadt azzal, hogy Péter behunyta szemeit. A vak sötétség jobb összpontosítást hozott. Az ismétlődő fájdalomképek közül, mint ahogy a víz utat tör magának az akadályokon át, úgy folyt ki a dallam második fele is a pillanat hirtelenjében. Szemei egyszerre csak kinyitódtak, és a lentről hozott levegődarabokat fújta ki szépen egymás után, a metronómmal megegyező pontossággal egy. Felszínre tört a vezér dallam.

A foglalkozás végét jelző óra is ütött egy nagyot jelzésként. A doki töretlenül bambult Péterre, miközben részben észlelte az elmúlt percek történéseit. A beteg tehermentes hirtelenséggel felállt, és annyit mondott: „Köszönöm!”

Ezzel kisétált az ajtón. Egyszerre barátságossá vált az a nyüzsgő „rémálom város”, ami egy ideje már szürke homályban díszelgett.

Felszállt a buszra, mely a próbateremig vitte, és ezerszer újrajátszotta magában a dallamot, amely a kórteremben fogant.

Tetszett? Itt támogathatja Tóth-Kurtz Márton alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.