Elviszlek magammal

Elviszlek magammal

2019.02.01. Novella

Hatalmas, fekete betűkkel állt a „Gyártelep” felirat az öreg vaskapu fröccsöntött, műanyag tábláján. Mostanában nem nagyon jártam erre, de jól emlékszem, az aszfaltút összes kátyújára. A cementgyár vén cirmosa egy nyávogással rám köszön, majd tovább is kullog. Érdekes tény, hogy a telepet őrző kutyák egyedül őt nem kergetik el. Oldalra nézek, a portás őrbódéja azóta se lett újra lefestve. Pedig nem tesz jót a deszkáknak, amelyekből összeszögelték. Most, ahogy nézem a bódét, látom, ahogy átbámul rajtam a portás, mint ha itt se lennék. Nem is mondom neki akkor, hogy miért vagyok itt, csak megyek tovább…

Pedig jó lett volna valakivel beszélgetni, olyan ritkán van lehetőségem. Elmondtam volna neki, hogy fuvarosként dolgozom, embereket szállítok A-ból B-be, de most nem ez ügyben vagyok itt, más dolgom akadt, valamit ellenőriznem kell.

Beljebb és beljebb haladok a betonudvaron. Épp látom, ahogy a telepvezető kiabál egy kamionsofőrrel és pár pakoló segédmunkással. A telepvezetőről jut eszembe, egy napja összefutottam vele, és megvicceltem. Tíz perccel előrébb állítottam az óráját. Odasétálok melléjük, rám se bagóznak. Rálesek a csuklójára, az óra még mindig siet. Jaj, öreg barátom, hála neked minden a terv szerint halad, sóhajtok fel magamban a megkönnyebbüléstől. Hiába állok itt, továbbra is perlekedik a sofőrrel, a munkások meg pakolnak tovább. A veszekedés témája az, hogy késésben vannak, már rég el kellett volna indulni a vezető szerint. Illetve a sofőr nem akarja elvinni az egész szállítmányt, mivel nem fér be szabályszerűen, és ő pedig nem akar esetlegesen büntetést, se balesetet. Erre a telep igazgatója felhozza azt, hogy kár lenne, ha nem lenne mit hazavinni a feleségének és a gyereknek. Kegyetlen és aljas húzás ilyennel fenyegetőzni…

Nincs kedvem ezt tovább hallgatni, hallottam, amit kellett. Számítottam arra, hogy a kedves igazgató próbálkozni fog ilyesmikkel, de ezt pont egy olyan embernek mondta, akinek most jön a következő gyereke, bár, ahogy levettem, ezt ő nem is tudja. Kifelé megyek a kapun, a portás most se látott meg. Ahogy kilépek a kapun, félre kell ugranom, mert elrobog mellettem a kamion. Bosszankodom is kicsit hihetetlen, hogy ma senki se vesz észre. Bár, ahogy elszáll a mérgem, vigyor ül ki az arcomra, mivel láttam, amit kellett a kamion utánfutójának ajtaján.

Már a városban vagyok, a dolgom most erre hozott. Épp egy kereszteződésnél állok és várok. Erre jön egy srác, Marcinak hívják, a mai nap volt az élete egyik legboldogabb napja. Kár… Az anyukáját kiengedték a kórházból, az egyetemen elnyerte a kutatói ösztöndíjat, amit annyira meg akart kapni, Amerikába megy kutatni, ha minden összejön. Emellett eljegyezte a barátnőjét, aki úgyszintén vele mehet majd a tengerentúlra. Rám néz, megdöbben, elnéz, mintha meg se látott volna. Na tessék, így reagál az az egy ember is, aki tudja, hogy itt vagyok, de nem bosszankodom. Az emberek mindig olyan mókásak, általában… Oldalra nézek, egy kamion jön nagy sebességgel, biztos már nem csak tíz perc késésben van. Gyorsít még mindig, biztosan át akar érni a sárgán. Visszanézek, látom, hogy Marci fülében fülhallgató van, nem vesz észre semmit, mivel még mindig előre mered. A lámpa zöldre vált, lelép az úttestre, mikor hirtelen áthajt előtte a kamion. Kicsit megdermed, el is veszti az egyensúlyát a rémülettől. Elesik. A kamion egy nagyobb kátyún áthajtva zöttyen egyet, az összedrótozott ajtaja kicsapódik, és ráborulnak a cementes zsákok Marcira. Mindenki döbbenten áll, én meg odasétálok mellé, az órámra pillantok. Hát igen, még mindig óramű pontossággal dolgozom. Lehajolok mellé, és a kezem nyújtom neki.

– Gyere fiú, ma téged kell elvigyelek.

Tetszett? Itt támogathatja Rónoki Bertalan alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.