Panelszerelem

Panelszerelem

2019.01.16. Próza

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Így megy ez már évezredek óta. Soha nem érezted? Benned is ott van. Ott kell lennie. Így születünk.

– Nem. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, mit gondoljak. Nem értem, hogyan kerültünk ide, azt pedig szintén nem, mi van alattunk. Minden olyan pici, izeg-mozog, és nagyon fúj a szél.

– Ez a magasság. Majd megszokod. Minél nagyobb épületen ücsörögsz, annál kisebbnek látszik minden alattad. Városban ez összefügg a kilátás tisztaságával is, hiszen minél nagyobb füstrétegen kell átlátnod, annál inkább nem látod a lényeget. Az egész fejtegetés érvényét veszíti, ha szakadékba ugrasz, mert ott nem számít, milyen magasról indultál, és a lényeget is látod, a szakadék alján ücsörgő pusztulást: a semmit.

– Félek.

– Tudok rajtad segíteni szavakkal?

– Nem tudom.

– Bízol bennem?

– Azt hiszem, igen. De miért kérdezel tőlem ilyesmiket? Talán tudod, mi történik majd?

– Azt hiszem, igen.

– Hogyhogy azt hiszed? Ezt vagy tudod, vagy nem. Egy „azt hiszem”-be nem lehet belekapaszkodni.

– Igen, én sem tudok a te „azt hiszem” bizalmadra építkezni.

– Bízom benned!

– Mit gondolsz a szerelemről?

– Mi? Hogy jön ez most ide? Teljesen összezavarsz.

– Tudnom kell, mennyire vagy könnyű odabent. Azt mondtad, bízol bennem, akkor ne zavarodj össze, csak válaszolja arra, hogy mi a szerelem.

– Jobban szeretni téged, mint magamat.

Az idősebb elmosolyodott, fejét az ég felé fordította, és nagy lélegzetvétel után, könnyű mozdulattal levetette magát az épületről. A fiatal tágra nyílt pupillákkal nézte végig a történteket, szólni nem tudott, mert az elhasznált levegő jobban érezte magát a tüdejében, mint azon kívül. A következő pillanatban már úton volt egy zuhanás felé. Nem értette miért, de érezte, ezt kell tennie. Nem értette miért, de madár ösztönével érezte, ezt kellett tennie.

A levegő zúgásánál csak szíve volt hangosabb. Széttárta remegő szárnyait, a közeg langyos keze körülvette testét, hogy megtartsa a magasban.

Az idősebb mellészállt, mosolygott és így szólt:

– Ezt teszi a szerelem. Szárnyalsz.

A fiatal még soha nem érzett hasonlót. Életében először leírhatatlanul boldog volt, de tudta, hogy ilyen nagyon bizonyára utoljára.

Liked it? Take a second to support Vida Ádám on Patreon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.