Hír

Hír

2019.01.11. Novella

Kosztolányi tér 29. 3/15., ellenőrizte még egyszer a címet, amikor a villamos lassan átzötyögött a Szabadság hídon. Már csak négy megálló. Tényleg készen áll erre?

A Móricz Zsigmond körtér következik. Mindjárt ott van, és még mindig nem tudja, hogy egyáltalán képes lesz-e elé állni, és…

A Kosztolányi Dezső tér következik.

Fogalma sincs, hogy került le az autentikusan sárga járműről, lábai szinte saját akaratukból vitték a cél felé. Tekintete a beton repedéseit pásztázta; hagyta, hogy lábai vigyék. Gyomra feloldhatatlan görcsbe ugrott, ahogy hirtelen megállt, és oldalra pillantva a 29-es házszámot látta. Zsebéből előkotorta a már gyűrött papírost.

Kosztolányi tér 29. 3/15.

Még elmehet. Sarkon fordulhat, és ha fut, még eléri a villamost. Elmenekülhet akár a világ végére is. Keze izzadt és remegett. Ő erre egyszerűen nem állt készen. Képtelen volt megtenni. Mire feleszmélt, a kaputelefon már hangos búgással jelezte: szabadon beléphet a házba. Mégis miért tette ezt? Tudta, hogy ezt kell tennie; de azt is tudta, hogy nem tudja megtenni. Nem, nem és nem. Lábait lassan emelte lépcsőfokról lépcsőfokra, és gondolatban azt remélte, a világ megszűnik létezni, mielőtt felérne a harmadikra.

Nem kéne itt lennie. Azt kellett volna mondania, hogy: „Bocs, Barbi, erre én sem vagyok képes, meg nem is érek rá”, vagy azt, hogy: „Amúgy egyáltalán nincs kedvem a dublőrödnek lenni”. Igen, Barbi a hibás. Ő az oka mindennek. Most neki kéne itt lenni, és…

– Ühm, szia?

– Szia, öhm, Kornél, ugye?

– Igen, miért?

Nem, ő erre képtelen. Egyáltalán nem így kell az ilyesmiket közölni az emberrel. Főleg nem neki kell ezt közölnie. Ő megérti, hogy Barbi képtelen erre, de Barbinak is meg kellene értenie, hogy ő is az. Talán, ha együtt jöttek volna. Hisz akkor is együtt voltak, amikor ez az egész történt. Mindketten ugyanannyira hibásak ezért az egészért. Tehettek volna valamit. Tenniük kellett volna valamit.

– Ez most valami vicc?

– Nem, nem… Én… – Alsó ajkába harapott. Nem, képtelen kimondani. Egyáltalán erre gondolni is borzalmas, nemhogy beszélni róla.

Már fogalma sincs, pontosan kinek az ötlete volt, hogy oda menjenek. Ő nem akart odamenni, mert félt. Érezte, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből. Ő próbálta lebeszélni őket erről az egészről, de Áron addigra már hajthatatlan volt. Hogyha már eddig eljöttek, ne forduljanak vissza. Aztán már Barbi is csak csitítgatta. Persze, mire felértek, már mindenkinek jobb kedve lett. A kilátás mindenkit meggyőzött.

– Figyelj, nekem erre nincs időm.

– Á-Áronról lenne szó.

Összevesztek. Érezte, hogy ki kellene békítenie őket, de ez a héten már a sokadik alkalom volt; neki is elege lett. Mind Áron, mind Barbi rettentően ideges volt. Tennie kellett volna valamit. Nem szabadott volna hagynia, hogy Áron csak úgy elrohanjon. Ismerte már eléggé: ha ideges volt, egyáltalán nem figyelt semmire. Utána kellett volna mennie. Akkor még élne.

– Mit akarsz az öcsémmel?

Egyre csak az alsóajkát harapdálta. Egyre csak magát hibáztatta. Tennie kellett volna valamit. Tennie kellett volna. Kellett volna.

– Na jó, figyelj, ha ez valami…

– Én… – Ennyi. Eddig bírta. Könnyei gyors egymásutánban gördültek le arcán.

– Nekem is fáj, de most az, hogy te itt sírsz, nem segít semmin.

Vállai rázkódtak a feltörni vágyó zokogástól. Nagy nehezen lenyelte a hatalmas gombócot, amit torkában érzett, aztán tekintetét a földre szegezve hadarni kezdett.

– Sajnálom, én ott voltam, amikor. Összevesztek Barbival, és úgy érzem, az én hibám, mert ki kellett volna békítenem őket, vagy legalább ne hagytam volna, hogy Áron csak úgy elrohanjon. Akkor talán még élne… Sajnálom, nagyon sajnálom.

Hirtelen sarkon fordult, és könnyektől homályosult látással elsietett.

Az egész az ő hibája. Tennie kellett volna valamit. Kellett volna. Kellett volna.

Ha fut, még eléri a villamost.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.