Pajzs

Pajzs

2018.12.04. Novella

Fújt magára egy keveset a levendulás testpermetéből, otthonillatot akart a terjengő gyógyszerszag helyett. A nővérek ajánlottak neki altatót, mégis nagy nap vár rá holnap, de ő nem kért, hányinger kerülgette, ha csak rá gondolt.

Inkább felhúzta a kozmoszos pizsamáját, magára terítette a puha, rózsaszín köntösét, és a lift felé indult. Csoszogott, vonszolta magát. Így megy ez már egy éve, mégsem hitt neki senki, amikor azt mondta, valami nem stimmel. Feri bácsinak ugyancsak nem hisznek a házban, hiába gondolja, hogy igaza van. Etelka néni meg nem százas.

Megnyomta a nagy vas ajtó melletti gombot. Délután egyszer már beszorult a nyavalyás fülkébe, de legnagyobb meglepetésére sem esett pánikba. Megnyomta a vészjelzőt, türelmesen várt, közben nem gondolt semmire.

Lomhán leért a szerkezet, és egyenesen a dohányzó előtt tette ki. Szokatlanul meleg októberi este volt, csak a korai koromsötét jelezte, hogy ez már mégsem nyár.

Csak remélte, hogy van kint valaki, nála ugyanis nem volt cigi. Sosem gyújtott rá, sosem ivott, sosem csinált semmit, amit mások az ő korában kipróbáltak. Nem volt esélye rákapni, sem megundorodni tőle.

Semmire sem volt esélye.

A rothadó kis terület egy gyárépületre nézett. Zúgott a kémény, két narancssárga szék és egy csalamádés doboz között pöfékelt egy fickó. Két csíkos zacskót szorongatott, egyikben a vizeletét, másikban a vérét tartotta.

– Jól bevásároltam, mi? – Vigyorgott rá már messziről a férfi, próbálta oldani a hangulatot.

Elmosolyodott, és félszegen csak azt kérdezte, adna-e neki egy cigit.

– Szívecském, magának ne adnék? – Válaszolta a férfi, majd rögtön sírva is fakadt. Tudta, hogy máskor ilyen helyzetben a zacskót szorongató kezére tenné a kezét, és megkérdezné, mi a baj. De most csak annyira futotta tőle, hogy megköszönte, majd elnézést kérve távozott.

Megfordult és a dohányzó túlsó felében a falnak támaszkodott, onnan nézte a zokogó férfit. Bele-bele slukkolt a cigibe, felköhögött, amint a szájába vette. Nézegette, hogy áll a kezében. Vajon milyen lenne, ha nem a véres, pisis pasas lenne itt, hanem az osztálytársai, és látnák, milyen menőn feszít ujjai között ez a szál.

Addig meredt maga elé, amíg már az ujjpercét perzselte a hamu, és mire ráeszmélt, hogy mégsem kellene magára hagynia, a pisis férfi már sehol nem volt. Csak ő állt kint, a két narancssárga szék, meg a csalamádés tál.

Így aztán visszaindult, be a liftbe, fel az ötödikre, vissza a gyógyszerszagú szobába. Késő volt, csupán takarékon világítottak a neonok, ennek ellenére elegendőnek bizonyult ez a pislákoló fény is, hogy betaláljon a nővérpulttal szembeni szobájába.

Leült az ágyára, sóhajtott egy nagyot, már nyúlt volna a szekrényéhez egy újabb adag levenduláért, amikor hirtelen fény gyúlt a szobában. Egy ismeretlen szempár meredt rá, kedvesen, mosolyogva. Csak akkor vette észre, amikor körülnézett, hogy ez nem az ő szobája, nem az ő ágya, nem az ő szobatársa, ő nem a fulladozó nő.

– Helló! – Mondta a lány, aki azzal a lendülettel fel is ült az ágyában. Orrából és hasából csövek lógtak ki, fél arcát barna folt lepte be. Így is gyönyörű volt.

– Bocsánat, ne haragudj, azt hiszem eltévesztettem a szobát… vagy az emeletet. Hányadik is ez?

– Negyedik. Nőgyógyászat.

– Oh! Én az ötödiken vagyok, így már mindent értek – nevette el magát, mire a lány is vele nevetett.

– Miért vagy bent? – Kérdezte tőle, pedig már éppen indulni készült.

– Pajzsmirigy rák.

– Értem. Nekem holnap derül ki, mi van. De a hasnyálmirigyemen biztos van valami – válaszolt a lány teljes nyugalommal. Teljesen hiányzott belőle a megrökönyödés és sajnálkozás, amit eddig mások arcán látott. És ez tetszett neki. Visszaült.

– Honnan tudtad, hogy baj van? – Kérdezte tőle.

A szőke lány erre nagyot nevetett. – Amióta élek csak baj van – mondta nagyot sóhajtva. – Harmincöt vagyok, az utcáról hoztak be. Látod ezt a foltot az arcomon? Persze hogy látod, láttam, hogy nézed. Na, ezt az őrült expasim csinálta, amikor felgyújtott. És hogy honnan tudtam, hogy baj van? Hát behozott a mentő mert már vért hánytam. Nem tudni honnan indult ki és hova ment a rohadás. Mondjuk feltűnhetett volna, hogy ha 14 hónapig nem menstruálok és gyerekem sem lett, akkor valami baj van. Persze semmi sem tűnt fel nekem, meg másnak sem.

– Nagyon sajnálom!

– Ugyan! – Mosolygott a lány, majd megpróbált törökülésben ülni az ágyán.

– És te?

– Ráaludtam a tankönyveimre. Hazajutni sem volt erőm a suliból.

– És anyukád elvitt orvoshoz?

Pont ma írt rá, hogy drukkol a műtéthez. Be akart jönni, de eltörte a lábát. „Nem sikerült felakasztanod magad, nagy kár! Segítsek?” – Visszhangzottak agyában anyja szavai. „Menj apád után inkább, itt úgysem vagy jó semmire se!” – Folytatódott a tiráda, ami az őrületbe kergette. Nem tudta, mi volt a jobb, ez, vagy amikor apja kezéből próbálta kikaparni a húsz altatót.

– Nem, anyukámmal nem élünk együtt.

– De hát nagyon fiatal vagy. Hány éves lehetsz? Húsz?

– Huszonkettő.

– Akkor hogyhogy nem élsz anyukáddal?

– Anyukám meghalt – csúszott ki a hazugság a száján, de már nem volt visszaút.

– Tudod… a lelki dolgokat a test megbosszulja. Nekem sincs anyukám. Nem is volt. Nézz csak rám. Sose hagyd, hogy mások felfaljanak! – Mutatott végig amúgy makulátlan testén, amin nyoma sem volt annak, ami ette belülről.

Elfogytak a szavak, csak az integetés maradt, az elhangzottak ismétlődtek fejében újra és újra.

Kifele jövet nem tudta, miért hazudott, és már marta a lelkifurdalás. Pedig az anyja most szereti, minden jobb, mióta Géza a színre lépett. Az anyja azóta szereti. Ezzel a gondolattal és a szőke lány mosolyával feküdt be az ágyába, a gyógyszerszag és levendulaillat keverékébe.

Reggel, mire észhez tért, a műtősök már várták. Fáslizták a lábát, hogy az injekció mellett ezzel kerülje el a trombózist. Legalábbis ezzel magyarázták. Kába volt, pedig még nem kapott semmit, teljes testében remegett, amikor átfeküdt a hordágyra.

–  Szia, Tamás vagyok! Buli lesz, míg lejutunk, utána már csak mélyen aludni fogsz, ne izgulj! – Mondta nagy zöld szemeivel a műtős, aki előtt szégyellte hátul nyitott ruháját és reszkető testét.

Ahogy elindultak a lifthez, még jobban fázott, mint addig, csontig hatoló fagyos levegőt érzett.

– Véletlenül nem ismered azt a lányt a negyedikről, akinek égett az arca és sok cső lóg ki belőle? – Kérdezte a műtőst legnagyobb meglepetésére, de már nem volt visszaút. – A nevét nem tudom, csak ezeket a dolgokat róla.– Szerintem te Francira gondolsz. A szőke, hajléktalan, jó fej csajra, ugye?

– Igen, ez ő lehet. Hogy van?

Csend állt be, Tamás a lift gombokat nézte.

– Ha kijövünk, megnézzük, mit szólsz? – Válaszolta komor tekintettel és a lepedővel babrált.

Akkor azt érezte, ha kijut a műtőből, soha többé nem falhatja fel őt senki.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.