Provincia

Provincia

2018.11.18. Novella

A földszinti lakás mindig is érdektelen volt számomra, bár szerintem nem én voltam az egyetlen, aki így vélte. Akkoriban hatalmas téglaépületben béreltem egy aprócska garzont az ötödiken. Furcsamód a rideg épület látványa mindig megnyugtatott a hazaúton. A házhoz egy hosszú, szűk utcácska vezetett. A macskaköves út egy park mellett futott, mely körülölelte a robusztus építményt. Melegség fogott el, ahogy a zár hármat kattant, és a földszinti hall visszhangozta azt. Minden alkalommal odaléptem a kijelölt postaládámhoz, és ellenőriztem a tartalmát. Számlák, szórólapok, csak a szokásos. Sohasem jött levél. A magas lépcsők felé vettem az irányt majd az első lépcsőfokra lépve, a korlátba kapaszkodva levettem szoros magassarkúmat. Vagy öt éve megvolt, és talán három éve annak, hogy kinőttem. Nem szerettem hallgatni, ahogy öt emeleten át kopog a sarkából kiálló vas a régi stílusú, koptatott deszkákon. Mindig mezítláb gyalogoltam fel, és már-már rutinommá vált minden emeleten szitkozódva megbámulni egy pillanatra a rég nem működő liftet. Alighogy odaköltöztem, talán három hétnyi lépcsőzés után megszüntettem az edzőtermi bérletemet, és többé nem használtam a liftet. Nagyjából egy héten belül el is romlott, a lakás többi lakóját is arra a sorsra ítélve, hogy lépcsőzni kényszerüljön.

Az ötödiken rajtam kívül nem lakott más. Bár az emelet üresen tengődött már hónapok óta, én csak egy 25 négyzetméter alaprajzú területet birtokolhattam belőle. Óvatosan behelyeztem a kulcsomat a rozsdás zárba, s lélegzetvisszafojtva fordítottam el. Néha azon kaptam magam, hogy lábujjhegyen járkálok az emeleten, olykor még a lakásban is, mintha csak alvó szomszédaim álmát félteném. Badarság.

A vékony falaknak köszönhetően minden este elalvás előtt meghallgathattam az alattam lakók vitáit, majd gyermekük kedvenc rajzfilmjének főcímdalát. Egyik este azonban nem szólt a dal, s az alsó lakás egészen kihaltnak tűnt. Attól az éjszakától fogva többé nem hallottam odalentről semmit.

A ház szép fokozatosan ürült ki, s végül már csak én és a földszinti lakás ismeretlen lakója maradtunk. Az üres ház ezentúl már nem nyújtott megnyugtató látványt, s nem töltött el melegséggel a hazaút sem. A zár kattanásába minden alkalommal beleremegtem, de nem tudtam, mitől félek jobban, a titokzatos lakótól vagy saját magamtól.

Egy éjjel a konyhában állva erős fejfájás tört rám, mely az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő velem, s már-már hallani véltem a földszinti lakó motoszkálását a lakásban. Idegesítőbb volt, mint a rajzfilm főcímdala vagy a harmadik emeleten nyávogó macskákhoz gügyögő nő. Szinte önkéntelenül húztam ki a legalsó fiókot, majd egy halk sóhaj kíséretében ujjaimat szorosan a fémesen csillogó penge markolata köré fontam, és elindultam a földszinti lakás felé. A bárd súlya ösztönzően húzott lefelé a lépcsőkön. Az alvadt vértől bűzlő tárgy eggyé vált velem. A kés volt a megoldás, s a kés én voltam. Hogy az ajtó nyitva volt-e, vagy a földszinti lakás birtokosa nyitotta ki, nem tudom. Már csak a húsba maró bárd hangja számított, s végre az egész ház csak az enyém lett.

Tetszett? Itt támogathatja Mészáros Barbara alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.