Elhallgatott dolgok

Elhallgatott dolgok

2018.11.07. Novella

Vannak dolgok, amiket nem mondunk ki. Vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Nem beszélünk róluk, mert félünk, ha hangosan kimondjuk, ha a szavak kiáramlanak a levegőbe, még a végén valósággá válnak. A valósággal pedig csak az a baj, hogy szembe kell nézni vele. Nem beszélünk róluk, mert nem tudjuk, hogyan kell. Nem tudjuk, hogyan formáljuk szavakká a legféltettebb gondolatainkat, amiket titokként őrzünk.

Nem mondjuk ki, ha szeretünk valakit. A távolból figyeljük, szinte már megszállottan. Attól tartunk, ha szólásra nyitnánk a szánkat, elijesztenénk.

Nem mondjuk ki, ha már nem szeretünk valakit. Nem akarjuk megbántani. Csak ülünk és várunk, hogy valaki vigye már ki azt a penészszaggal átitatott kukát. Igazából mindegy, hogy te viszed ki a szemetet, vagy te vagy a szemét. A legvégén mindkettő ugyanúgy fáj.

Nem mondjuk ki, milyen nehéz naponta úgy felkelni, hogy tudjuk, a mai randink is a tükörrel lesz, aki azt kívánja, bárcsak más embert látna.

Nem mondjuk ki, hogy néha azért beszélünk olyan sokat, olyan hangosan, mert gyakran a szavunkba vágnak. Mi csak próbálunk megragadni minden lehetőséget, hátha ezúttal meg is hallja valaki, amit mondunk. Tudod, nem elég a néma hallgatás.

Nem mondjuk ki, hogy ha az önbizalomhiány vallás lenne, akkor ez lenne az egyetlen dolog, amiben mind hinnénk. Akkor legalább nem lett volna az a sok zsidóüldözés, ami annyi áldozatot követelt. Nem tudták volna azt mondani, hogy a zsidók ölték meg Jézust, mert az önbizalomhiány meg sem halt volna.

Nem mondjuk ki, hogy nem azért félünk a sötétben, mert szörnyek bújtak az ajtó mögé, hanem azért, mert nincs ott senki. Egyedül vagyunk. Magányosan.

Nem mondjuk ki, hogy utálunk egyedül lenni, és a magány tulajdonképpen nem más, mint álruhába bújt félelem a változástól. Pedig úgy szeretnénk megváltoztatni néhány dolgot, ha nem is mindent.

Nem mondjuk ki, hogy azért tettetjük, hogy nincsen szívünk, hogy ne tudják összetörni. Azért váltunk jéghideggé, hogy ne bántsanak többet. Fájdalomcsillapítót az efféle szívfájdalmakra nem ír fel az orvos, vény nélkül pedig már rég nem kapható.

Nem mondjuk ki, hogy azért lökünk el mindenkit magunk mellől, mert nem bírnánk ki az elvesztésüket. Azt mondjuk, menjenek, mert ha elég sokáig lennének mellettünk, rájönnének, hogy nincs is miért maradniuk.

Nem mondjuk ki, hogy a „szépség fáj” mondást túlértékelik. Mert csúnyának lenni, az minimum öl. Nem mondjuk ki, hogy a szívtörések lavináját nem egy random srác, hanem a saját apánk indította el. Nem mondjuk ki, hogy azért nem tisztelünk másokat, mert magunkat sem tudjuk. Nem mondjuk ki, hogy még a saját árnyékunkat sem tudtuk meggyőzni arról, hogy valaki olyasfajta emberek vagyunk, akiket érdemes lenne követni. Nem mondjuk ki, hogy mindent látunk. Csak legtöbbször igyekszünk figyelmen kívül hagyni mindent.

Látlak. Látom, hogy szenvedsz. Úgy szeretném elmondani, hogy nem vagy egyedül. Mondani, hogy nyugodtan mondhatsz valamit. Egy szót, egy mondatot, sőt akár egy egész monológot is, csak mondd már ki végre, Múltkor el akartam ezt mondani. Feljebb emeltem a kezem, szólásra nyitottam a szám. Aztán én is csak elsétáltam melletted szótlanul, ahogy mindenki más. Otthagytam a félbetört mondatot.

Mert vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Vannak dolgok, amiket nem mondunk ki.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.