Kaktusz

Kaktusz

2018.10.29. Novella

Sosem voltam az a szerelmes típus. Tizennyolc éves koromig még csak azt se tudtam, milyen. Aztán jött Ő. Igen, Ő, az a nagybetűs.

Egy márciusi délutánon futottunk össze a Nyugatinál. Pillanatok alatt elrabolta a szívemet, és attól kezdve egy napot se tudtam elképzelni nélküle.

Pedig hidd el, semmivel sem volt több, mint az eddigiek. Legalábbis mások így gondolták, de én tényleg láttam benne valamit. Szemeiben az űrt, benne magamat mint elveszett űrhajóst; szívében a tüskéket, melyeket gondosan, egyesével szerettem volna kiszedni, a sebeket bekötni.

Nem adom magam könnyen. Próbáltam azt a tipikus elérhetetlen nőt játszani, mint mindig, de mellette lehetetlen volt. Annyira lehetetlen, hogy alig két hét után egy napsütéses tavaszi napon a kollégiumi szobájában keltem. Ébredés után mikor tükörbe néztem, a legboldogabb lány arcképe mosolygott vissza rám. Kiegyensúlyozott, vidám, szerelmes nő voltam, aki soha nem akarta elhagyni ezt a bolond fiút. A fiút, akit a legrosszabb alter koncerteken is megtalálsz, aki meztelenül énekel a legszebben, akinek boráztatta szavai is értékesebbek az én józan mondandómnál.

Még délelőtt kaptam tőle egy kaktuszt. Hogy miért pont kaktuszt? Isten se tudja. Talán ez jelképezett minket a legjobban: „tüskék alatt a lüktető szeretet”.

Budapest összes utcája büszkén viselte lábnyomunkat. A terek, a kertek, az utak mind értünk éltek. Tőlünk nőttek a fák, miattunk virágoztak a rózsák, és én úgy csüngtem hangszálai dallamán, akár fűszálon a törékeny harmatcsepp.

Telt-múlt az idő.

Ő vad, én féltékeny.

Neki elege, nekem elegem.

Női ruhák bársonyossága a padlón, ismeretlen hangok visszhangja szobájából.

Igazam volt.

Vége.

Csak ennyit tudtam mondani.

Azóta abbahagyta a tanulást. Voltaképp feladta az álmaiért. Mindig is színész szeretett volna lenni, hát most az is lett.

A lány, akiért elhagyott? Sosem jöttek össze.

Mindketten tudták, hogy nincs értelme, a közös jövő Zsombival nekem járt volna.

Közös jövő. Na, ez az, amit azóta sem tudok elképzelni senkivel.

Most egy botanikus kertben dolgozok, az üvegházban kaktuszok vesznek körül.

197.

Ennyi kaktusz van körülöttem.

Mind rá emlékeztet.

Augusztus 22.

Kora hajnalban betért hozzám kezében egy kaktusszal. Egy olyan kaktusszal, amilyet azon a csodaszép reggelen kaptam tőle a kollégiumban. Csakhogy mellette egy lány volt. Alacsony, szőke, kék szemű.

Pont olyan, mint akiért elhagyott.

Pont olyan, amilyen én sosem lehetek.

A kaktuszt odaadta. Csak adományozni akart, nem nekem szánta.

198.

Most már ennyi kaktusz emlékeztet rá.

Rosszul vagyok, szédülök.

Elkéredzkedtem a munkából, és útnak indultam. Nem tudtam, merre menjek, csak el akartam tűnni. Eltűnni a kaktuszok és szép lányok elől, legfőképpen pedig Előle.

Éjjel három. Eddig ültem a Duna partján pár üveg bor és némi túltengő melankólia társaságában. Haza kéne mennem. Indítom a kocsit, elindulok. Fél óra múlva már otthon leszek, befekszem majd a pihe-puha ágyamba, melegítek egy pohár kakaót, és nyugodtan szürcsölgetem, amíg álomra hajtom fejem.

Mikor befordultam az utcába, éreztem, hogy valami nincs rendben. Az autóm letért az útról, pörgött, majd felborult.

Átható melegség az, amit most érzek. Egész testemet átjárja a lüktető vér forrósága és a megnyugvás.

Szerintem ma már nem jutok haza.

Vajon gondol majd rám?

Tetszett? Itt támogathatja Kun Viktória alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.