ESSZÉ: Szegénység ábrázolása a magyar irodalomban

ESSZÉ: Szegénység ábrázolása a magyar irodalomban

2018.07.02. Publicisztika

„Szidhatja, mint koldús, a gazdagot,
No, szidom is hát, míg koldús vagyok,
Nincs bűn előttem más, csak aki gazdag;
Ha dús leszek, ez a szó lesz erényem:
Nincs bűn, csak élni koldusan, szegényen.”

(William Shakespeare: János király)

Szegénységgel mindannyian találkoztunk már, de valamennyien megpróbáljuk elkerülni, minimalizálni az ilyen kellemetlen „randevúkat”. Akárcsak az erőszakról, a halálról, a szexualitásról, úgy a szegénység problémaköréről sem beszélünk nyíltan. Tabuként tekintünk rájuk, amelyeket jobb a szőnyeg alá söpörni, nem foglalkozni velük és mérgezni egyébként is nyüzsgős hétköznapjainkat.

Persze tudjuk, hogy valahol valakik sanyarú körülmények között sínylődnek, nélkülöznek minden kényelmet, de elég fejfájást okoz nekünk a számlák időben való befizetése, hogy ránk szállt az egyik egyetemi professzor, vagy kiszúrt velünk a főnökünk, netán megint megtaláltuk a legnagyobb pocsolyát a városban, a hónapban már harmadszor.

Nem beszélünk szegénységről egy étteremben, vagy a régen látott gimnáziumi barátnőnkkel elfogyasztott délutáni kávé mellett, a péntek esti buliban, amikor végre hajnalig elengedtek az ősök, de az iskolapadban, felolvasóesteken sem. Ennek ellenére mégis él a köztudatban néhány elképzelés a szegényekről. A társadalom alsóbb osztályaihoz tartozó, elhanyagolt külsejű, mások levetett ruháját viselő, piszkos, kócos szegényképpel gyakran találkozunk a tömegkommunikációs eszközök révén.

Jó szegény, rossz szegény

L. Ritók Nóra szerint különbséget kell tennünk jó és rossz szegény között. A legalapvetőbb eltérés a szegénységhez való alkalmazkodásban mutatkozik meg.

„A jó szegény szemlesütve jár, tudomásul veszi, hogy ő szegény, nem akar mást, nem szól vissza. A gyerekét is erre neveli, a szemlesütésre. A jó szegény alázatos, csendes. Elfogadja, amit kap, de sosem kér, hang nélkül elviseli az igazságtalanságot is. A jó szegény tudja, hol a helye. Tudja, hogy ő a hibás azért, mert szegény. Megértette, hogy oda született, és ebből nem lehet kitörni.”

„A rossz szegény nem fogadja el a helyzetét. Kiabál, ha úgy érzi, igazságtalanság történik vele. A rossz szegény jobbat akar a gyerekének. A rossz szegény azt mutatja, hogy nem szegény. A gyereke nem úgy viselkedik, mint akinek nincs semmije. Telefonja van. És olcsó kólát is iszik, amit ugye egy rendes szegény sosem. Mert az csak vizet iszik.”[1]

Ez egyértelműen a mai kor emberének szegénység értelmezése. Koronként és országonként mutatkozhatnak különbségek ebben az értelmezésben. Gondoljunk csak Petőfi Sándorra, akinek munkásságában a szegények kiemelkedő szerepet kaptak. Nála azonban a paraszti réteg, amely nyilván hordozta a szegénység minden attribútumát, kitüntetett helyet kapott, hiszen saját állítása szerint ő is ebből a társadalmi rétegből jött, és lám sikerült felülemelkednie származásán, hogy beteljesítse „hősi feladatát”, egyfajta prófétaszerepet.

Szegénységábrázolás az irodalomban

Az irodalom legkiemelkedőbb alakjait régóta foglalkoztatta a szegénység kérdése, körülbelül azóta, amióta a társadalmi szerepek eltávolodtak egymástól, kialakult a szegény réteg (jobbágyok, parasztok…), valamint a felsőbb úri rétegek. Sok olyan mű született, amelynek az anyagi, valamint a lelki szegénység egyaránt meghatározó motívuma, például Jókai Szegény gazdagok, Gazdag szegények című regényei, Katona József Bánk bánja, Móricz Zsigmond novellái, aki által a szegénység új értelmezést nyert stb.

A 18. és a 19. században keletkezett művek nélkülözik a megoldásnak bármilyen lehetőségét, a radikális változtatásokra való kilátást. A felvilágosodás korában mindig csak olyan szereplők jelenhettek meg, akik számára az erkölcsi felemelkedést elképzelhetőnek tartotta az akkori felfogás, tehát a művek végére mindig végbement egyfajta lelki felemelkedés, fejlődés. Ez az irodalom még nem a nyomort, erkölcsi züllöttséget hivatott ábrázolni, csupán olyan paraszti sorsokat mutatott be, akik a gazdag réteggel szemben álltak, szegény életvitelük pedig a világ legtermészetesebb dolgának tűnt fel előttük.[2]

Rousseau nagy hatással volt a kor néhány szereplőjére. Követői a parasztban a vadembert látták, aki romlatlan, tiszta lelkű, egyszerűsége adja szépségét. Ezt a nemes és erkölcsös társadalmat óvni kell a külső szörnyűségektől. Orczy Lőrincz kitűnő példa ezen rousseau-ista áramlat szemléltetésére, bár néha felhangzik nála az igazságtalansággal szemben érzett elégedetlenség – például a Nincs boldogtalanabb a parasztembernél… kezdetű versében –, de rögtön követi ezt egy ellenszólam is, amelyben a szegénység példás állapot („Nincsen szerencsésebb a parasztembernél / Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél”).[3]

A 19. század második felében a népfelszabadító ideológiák elcsendesedésével a szegénység ábrázolása is háttérbe szorult.

A 20. század beköszöntével radikális változások történtek az irodalomban. Az irodalmi nézőpont a szegénység- ábrázolásban megváltozott. A beletörődést, idilli képzeteket felváltotta a felháborodás, amely a megalázottak iránti együttérzésből származott. Már nem számított boldog, irigylésre méltó életképnek a szegénység, nem a természetközelség szépsége, a harmónia került megjelenítésre. Ez nyilván politikai háttérrel is bírt. Valószínűleg önámításnak, netán hazugságnak tűnne egy ilyen idealizált ábrázolásmód. Az írók nagy része hangsúlyozza a megszomorítottakért való felszólalást.

Korunk legkiemelkedőbb szegénység kategóriában írt művei közé tartozik Krasznahorkai László Sátántangója, Tar Sándor A mi utcánk című novellafüzére, Borbély Szilárd Nincstelenekje, stb. Az általuk szerepeltetett szegények nem csupán materiális értelemben szegények, valóban nincstelenek. Erkölcsi intelligenciájuk alacsony, érzelmeik sekélyesek, gondolataik megborzongatóak. A totális züllés fenyegeti őket, amelyből az elbeszélők nem látnak kiutat, bizonyosan nincs is.

Tar Sándor elbeszélései voltak rám a legnagyobb hatással, novellánként kellett „megemésztenem” az éppen reflektorfény alatt megjelenített szereplők bukástörténetét, amely fanyar humorral került terítékre. Egyetlen mentsvárukként az alkohol és a szexualitás szolgált, amely némiképp megfűszerezte számukra saját tragédiáikat. Ebből az életből nincs kiút, nem tud az ember hová menekülni, hiszen még a halált sem sürgetheti, pontosan akkor fog megérkezni, amikor a legkevésbé sem várják.

A könyvet olvasva Márai Sándor A szegények iskolája című kézikönyve idéződött fel bennem, amelyben így ír a szerző: „Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.”[4]

Úgy vélem, mindig is kényes téma lesz a nélkülözők helyzete. Az álmodozók nyilván hisznek a szegénység felszámolásában, abban, hogy egy nap mindenki egyenlő tagja lesz a társadalomnak. A realisták ezen elképzeléseket alaptalannak tarthatják, egyesek talán őrültségnek is. Bármelyik nézetet képviselhetjük, abban viszont nagy valószínűséggel mindannyian egyetértünk, hogy az emberi élet legfontosabb mozgatórugója a küzdelem. A XIX. század költői című vers utolsó két versszaka jól szemlélteti ezen küzdelmet:

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.”

(Petőfi Sándor: A XIX. század költői. Pest, 1847.január)

Hivatkozások:

[1] L. Ritók Nóra: Jó szegény, rossz szegény = 2000. 2015.11. 52-53.

[2] Margócsy István: Szegénység a magyar irodalomban. = 2000, Irodalmi és Társadalmi havilap. 2015. november, 51-59.

[3] Margócsy István: Szegénység a magyar irodalomban. = 2000. 2015. november, 51-59.

[4] Márai Sándor: A szegények iskolája. PANTHEON Kiadó, 1933.

Tetszett? Itt támogathatja Verbók Boglárka alkotását a Patreonon!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.